2023. március 17., 17:25

Magyar csaták, csatázó magyarok: Lajos király nem jár gondolán

Nagy Lajos 40 évnyi uralkodása alatt a legtöbbet Velencével hadakozott. Az „Adria királynője” a dalmát partok erdeiből építette a flottáját és a városait is, csakhogy Lajos királyunk szintén igényt tartott Dalmáciára.

Nagy Lajos a Képes Krónikában.

Fotó: wikimedia commons

Horvátországban és a Tengermelléken még Szent László, majd utóda, Könyves Kálmán vetette meg a lábát.

Én Kálmán, Magyarország, Horvátország és Dalmáczia királya, a szent keresztre esküszöm, hogy veletek, hű traui polgáraim, szilárd békét tartok. Sem nekem, sem fiamnak, sem utódaimnak adófizetői ne legyetek. Püspöknek és bírónak azt fogom rendelni, kit a papság és a nép annak megválasztanak. Megengedem, hogy egészen régi törvényetek szerint éljetek. Hanem abból a kikötővámból, melyet az idegenek fizetnek, kétharmad a királyt illeti, egyharmad a város bíráját, a tized pedig a püspököt.”

Ilyen és ehhez hasonló oklevelekbe foglalta a dalmát városok kiváltságait Kálmán, aki 1105-ben vonult be Zárába (Zadar). Ettől kezdve folyamatosak voltak a konfliktus Velencével. Mielőtt azonban visszatérnénk Nagy Lajos idejébe, nézzük meg kicsit közelebbről Velencét.

Az észak-itáliai várost, a hunok elől a lagúna szigeteire menekülő lakosság alapította az 5. században. Az ezredforduló környékén az ellenőrzése alá vonta az Adriai-tengert, illetve a Földközi-tenger keleti medencéjét. Elméletileg függött Bizánctól, de gyakorlat nem ezt mutatta, sőt Velence kezében volt a bizánci birodalom egész kereskedelme. A város tekintélyét növelte, hogy megszerezték Szent Márk ereklyéit. 828-ban két velencei kereskedő érkezett Alexandria kikötőjébe, hogy meglátogassák Szent Márk sírját, de valójában a maradványait akarták Velencébe vinni, mert féltették a muzulmánoktól. Feltételezések szerint azonban a szintén ott eltemetett Nagy Sándor tetemét vitték magukkal, ugyanis a templom őrei kicserélték a maradványokat. Egyes feltételezések szerint az egyiptomi keresztények unszolására tettek így, akik nem szerették volna, ha a szent elhagyja Alexandriát.

A város élén a doge (dózse) állt, akit a tanács segített az irányításban, egyre inkább korlátozva annak hatalmát. Ahogy Katus László fogalmazott A Középkor története című művében:

Ha Velence politikai szervezetét minősíteni akarjuk, akkor „nemesi köztársaságnak” mondhatjuk.”

Az Árpád-ház kihalása utáni zavaros éveket kihasználva Velence igyekezett megvetni a lábát a dalmát vidéken. 1345 augusztusában a velencei flotta és a szárazföldi zsoldos csapataik körülvették Zára városát. Az ostrom hónapokon keresztül folyt, Nagy Lajos segítséget ígért, de csak a következő év tavaszán indult el csapatai élén. Júniusban került sor az ütközetre, ezt azonban a velenceiek nyerték, Lajos inkább békét kötött velük, mert fontosabb dolga is akadt, testvére halálát kellett megbosszulnia. Rossz nyelvek szerint a velenceiek nem kevés aranyat szántak a győzelmükre, tudniillik lefizettek néhány magyar vezért, hogy csapataik tétlenek maradjanak. Zára városa magára maradt, de még egészen decemberig tartotta magát, amikor is kapituláltak.

Továbbá idő múltával a király nagyszámú sereget indított Dalmácia meghódítására és visszavételére, mert azt hosszú ideje a velenceiek tartották elfoglalva. A körülfekvő vidékek számos fejedelmével, bárókkal, lovagokkal és hadinépével Zára városáig jutott, mely már előbb megtért a királyi felség hűségére. A velenceiek német, francia és olasz zsoldosaikkal ostromolták ezt a várost és ellene egy Székács nevű erősséget emeltek, melyet megraktak fegyveresekkel. Mindenféle hadigépekkel és hajítógépekkel erősen ostromolták Zára városát ebből az erősségből és a tengeren a gályákról. A király megszállt seregével a város körül a mezőn, hadigépeket és más különböző hajítógépeket helyezett el s állított fel. Keményen ostromolta a velencei erősséget, mert fel akarta szabadítani Zára városát az ostrom alól. A király vitézei és hadinépe állandóan támadták az ellenséget, s mindkét részről hevesen harcoltak. Az ellenség bezárkózva lévén az erősségbe, hajítógépekkel sokakat megsebesített a király hadinépéből, de a falakig nyomulva a király hadinépe is visszavágott. Alkalomadtán a velenceiek titkon, hirtelen kirohantak az erősségből, s harcba bocsátkoztak a király lovagjaival és hadinépével, s mindkét részen sokan estek el. Itt, ebben a csatában veszett oda két serény vitéz: Tót Lőrinc fia Bertalan és a német Harsendorfer. A király serege ugyan vitézül igyekezett a várat megvívni, minthogy azonban felette meg volt erősítve, megvenni nem tudták. Látva ezt a király, sok emberét és hadiszerét elveszítve seregestül hazatért.“

– írta Küküllei János a hadjáratról.

Lajos nyolc évre fegyverszünetet kötött Velencével 1348-ban, ami 1356 nyarán járt le. Már 1356 tavaszán megkezdődtek az előkészületek Velence móresre tanítására. Zágrábban gyülekezett a magyar had. Az ellenség megtévesztésére olyan híreket terjesztettek, hogy a hatalmas haderő (100 ezernyi harcosról beszélnek, ami erős túlzás) a szerbiai hitetlenek ellen készül. A magyar sereg egy része Csúz János horvát bán vezetésével Zára ostromára indult, míg a király csapataival a Velencei Köztársaság szárazföldi területeit vette célba. Treviso ostroma előtt több kisebb erődöt elfoglaltak. A város egyik parancsnoka Giovanni Dolfin volt, akit az ostrom idején választottak meg dózsénak, így követeket küldött Lajoshoz, engedje már eltávozni az ostromlott városból, hiszen néki sürgős és fontos feladatai lennének Velencében. Lajos ezt igazi lovaghoz méltóan lehetővé is tette. Augusztus vége felé Lajos elhagyta a magyar tábort, de az ostrom tovább folytatódott, amit végül egy novembertől a következő év áprilisáig tartó fegyverszünet zárt le. Mivel ez idő alatt sem sikerült egyezségre jutni, Velence hallani sem akart Zára és Nona városának átengedéséről, tavasztól tovább folytatódott az ostrom. Lajos azt a taktikát választotta, hogy két-háromhavonta cserélgette az itáliai hadszíntéren harcoló csapatokat. Treviso továbbra is tartotta magát, de az új velencei dózse, Giovanni Delfino vezette velencei csapatokat sikerült szétverni a Piave folyó mentén.

Ugyanakkor Velence a dalmát városokat magára hagyta, arra nem volt elég ereje, hogy a szárazföldi események mellett a Tengermellékre is figyeljen.

A kétfrontos háború sikert hozott, Csúz János csapatai háborgatták a vidéket, eközben Spalato (Split) és Trau (Trogir) városában a magyarokhoz húzó erők is akcióba léptek. A két város követei Zágrábban meghódoltak Lajos előtt. Ezután Csúz a csapataival hozzá látott Zára ostromához, sikerült is elfoglalni és ezután a többi, még velencei kézen lévő dalmát erősség is Lajoshoz pártolt.

Velence attól tartva, hogy Treviso is elesik, inkább követeket küldött Lajoshoz. A békét 1358. február 18-án kötötték meg: Velence lemondott egész Dalmáciáról, valamint a Horvátország és Dalmácia hercege címről is, amit eddig a dózsék használtak. Lajos cserébe visszaadta a Treviso közelében elfoglalt várakat. Velence kötelezte magát, hogy kérésre 24 gályát bérbe ad a magyar királynak. A szerződés értelmében még Raguza is elismerte a magyar király főségét.

Zárásul olvassuk ismét a kortárs, Küküllei János szavait:

Tamás lovag és a király úr hadi népe először Treviso város kapuja előtt, majd az ehhez közel fekvő mezőn ütközött meg Velence hadinépével; legyőzték őket, és sok foglyot ejtettek. Harmadszor a hajózható Brenta folyó mellett harcoltak a németek és a velencei zsoldosok ellen. Lóháton, nagy veszedelmek között keltek át a folyón, mert mély volt a víz. Hajnalban hirtelen rontottak rájuk, a zsoldosokat legyőzték s foglyokat ejtettek; zsoldos szokás szerint ezektől elszedték lovukat és fegyverüket, majd szabadon engedték őket. Néhány más magyarral együtt a folyóba veszett Német Pál lovag, Csél fia János testvére. Tamást ezután a király visszahívta, s Hém fia Benedeket küldte oda helyébe. Benedek lovag odaérkezve sok csatát vívott a velencei hadinéppel, s legyőzte őket. Azután ismét az említett Tamás küldetett oda, s emberül, erősen megtartotta a király úr hatalma alatt ama várakat és földeket, amíg csak a király úr hadinépével a serény német Ellerbach lovag meg nem vívta és vissza nem szerezte Zárát: egy éjszaka megmászták a város falait, nagy csatát vívtak a velenceiek német és francia csapataival, amelyben ez a lovag halálos sebet kapott, s e seb következtében bevégezte földi életét. Velence odahelyezett ispánját vagyis kapitányát hadinépével együtt legyőzték, megfutamították, a várost megvívták és elfoglalták. Így a dalmát tengerparton a királyi hatalom megszilárdult. Miután Dalmátországot és ennek városait teljesen hatalmába kerítette, a király nem akarta tovább megtartani a Velencétől elfoglalt területeket, s ezért a várakat és tartományokat visszaadta nekik.”