2022. december 31., 14:41

Magyar csaták, csatázó magyarok: Tatárjárás - II. rész

1240 decemberében Batu kán harcosai elfoglalták Kijevet. Ekkorra a város már jócskán veszített jelentőségéből, de még így is a mongol invázió egyik jelképes pillanatának számított, az egykori nagyfejedelmi székhely lerombolása. A város védelmét Dmitr vezette, aki fogságba került, és a Halicsi-Lodomériai orosz évkönyv szerint a következőket mondta Batunak: „Ne időzz soká e földön, itt az idő, hogy Magyarországra támadj, mert országuk hatalmas, ha időzöl, összeszedelőzködnek ellened, és be nem engednek országukba.”

A mongol-tatár és magyar seregek összecsapása egy korabeli krónikában.

Fotó: wikimedia commons

Batu az orosz fejedelemségek kiiktatása után ötfelé osztotta seregét, hogy bekerítsék a Kárpát-medencét. Egy seregrész a lengyelekre támadt, majd azokat legyőzve dél felé fordult. Morvaországon keresztül törtek be hazánkba, hogy csatlakozzanak Batu főseregéhez. Batu csapataival a Vereckei-hágót vette célba. A Kárpátoktól keletre és délre a tatár vezérek azt a parancsot kapták, hogy söpörjék el Cumániát. Ögödej nagykánnak már évek óta szúrta a szemét, hogy IV. Béla a sztyeppe nyugati határára is kiterjesztette a hatalmát, s Cumania királyaként a kunok urának hiszi magát, akiket a mongol csapatok már legyőztek.

Magyar csaták

2022. december 26., 16:34

Magyar csaták, csatázó magyarok: Tatárjárás - I. rész

Hosszú időn keresztül az volt a köztudatban, hogy IV. Béla serege megsemmisítő vereséget szenvedett a tatároktól. Ma már ennél jóval árnyaltabb a kép.

Julianus barát a második útjáról, 1237-ben magával hozta a nagykán levelét, amit az egyik orosz fejedelem adott át neki.

Én, a Kán, az égi király küldötte, akinek hatalom adatott a földön a nekem meghódolókat felemelni és az ellenállókat elnyomni. Csodálkozom feletted Magyarország királya, hogy midőn már harmincadik ízben küldöttem követeket hozzád, miért nem küldesz közülük vissza senkit, de még követeidet és válaszlevelet sem küldesz nekem. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és egyedül kormányzol egy nagy országot. Ezért nehéz önként alám vetned magadat, mégis jobb és üdvösebb volna neked, ha önként behódolnál nekem. Megtudtam ezenfelül, hogy kun szolgáimat oltalmad alatt tartod. Ezért utasítalak téged, hogy ezeket a jövőben ne tartsd magadnál, és miattuk ne kerülj velem szembe. Nekik könnyebb elmenekülni, mint neked, mivel nem lévén házaik, sátraikkal vándorolva talán el tudnak menekülni, de te, aki házakban lakol, váraid és városaid vannak, hogy fogsz menekülni a kezeim közül?”

Vélhetően Béla nem ijedt meg túlságosan a fenyegetésektől, hiszen a mongol támadás elől menekülők központjává vált az udvara. Sőt befogadta az országba Kötönyt, a Dnyeper folyó vidékén élő legtekintélyesebb kun vezért és népét. Minden valószínűség szerint Béla és emberei tudatosan készültek a mongol veszély elhárítására. A nemeseket megbékítendő a király leállította birtokvisszavételi politikáját, majd 1240 őszén az ország keleti határaira utazott, hogy megszemlélje a határvidéket és parancsot adott a Kárpátok hágóinak lezárására. 1241 elején pedig a Tomaj nembeli Dénes nádort küldte a veszélyeztetett vidékre a védelem irányítására. A mongolok általában a téli hónapokban folytatták hadműveleteiket, hiszen a tavaszi olvadás és esőzések miatt a talaj mocsarassá vált Kelet-Európában. Kijev elfoglalása után azonban csak négy hónappal később indultak meg a Kárpátok bércei felé.

1241 februárjában Béla az országnagyokkal tanácskozott, amikor megérkezett Óbudára Dénes nádor futára a hírrel, az ellenség áttörte a torlaszokat.

Negyvenezer orosz foglyot hajtottak maguk előtt, akik megtisztították az ösvényeket. A mongolok Batu öccse, Sejbán vezetésével szinte mind egy szálig lekaszabolták, lenyilazták a nádor embereit. Maga Dénes nádor is csak alig tudott megmenekülni. A vereség hírére a király hazaküldte főembereit, hogy csapataikkal együtt térjenek vissza a sereg gyülekezőhelyére, Pestre a dunai átkelőhöz. A vereckei csata után három nappal Sejbán csapatai már elérték a Duna vonalát, de Béla megtiltotta, hogy emberei harcba bocsátkozzanak.

Természetesen mindig vannak, akik okosabbnak gondolják magukat, ilyen volt a Csák nembeli Ugrin kalocsai érsek is. Embereivel üldözőbe vett egy mongol csapatot, de szinte mind egy szálig elpusztították őket a vad hódítók. Az érsek alig menekült meg pár emberével.

A sereg gyülekezőhelyére érkezett meg IV. Béla unokatestvére, az osztrák herceg, a Babenberg családból származó II. Harcias Frigyes. A „nomen est omen” jegyében ő sem vette komolyan Béla kitörést tiltó parancsát, és sikerült is egy kisebb mongol csapatot megfutamítania. Sőt még foglyot is ejtett, sajnos azonban nagyon rosszat, ugyanis a fogolyról kiderült, hogy kun. Eddig sem volt felhőtlen a magyarok és a más életmódot élő kunok viszonya, most azonban, hogy kiderült, az ellenség soraiban is ott vannak, óriási lett a felháborodás.

Mindez tudatlanságból fakadt, hiszen Kötöny népén kívül még számtalan kun törzs létezett, akik közül nem egy behódolt a mongoloknak. Fiatalabb korában maga Kötöny is harcolt a magyarok ellen. Kötöny és kísérete épp Pesten tartózkodott a király túszaként, hogy harcosai is csatlakozzanak Béla seregéhez. A hangulat egyre forróbb lett, az „utca embere” a kunokat és Kötönyt szidalmazta, s bizony többször elhangzott IV. Béla neve is, s nem épp szeretetteljes hangnemben. Ma már nehéz megállapítani, hogy spontán népharag vagy pedig Frigyes herceg mérgezett szavainak hatására, de a tömeg megrohanta Kötöny és kíséretének szállását, a kunokat mind egy szálig felkoncolták. Ennek hírére a kunok dúlva, fosztogatva kivonultak az országból, így IV. Béla a döntő csata előtt egy komoly szövetségest veszített.

És mit tett Frigyes? Mint aki jól végezte dolgát, elhagyta Magyarországot. Béla a seregével pedig elindult a Vereckei-hágó irányába.

Rogerius mester, itáliai egyházfi átélte a tatár pusztítást és „élményeit” papírra is vetette Siralmas ének címmel. A fentiekről a következőket mondotta:

Azt sem lehet elhallgatni, hogy Ausztria hercege a király kérésére megjött, de csak kevés emberrel és felkészületlenül, mint aki mit sem tud a történtekről. És amikor a tatárok közül némelyek szokásuk szerint Pest városához jöttek, fegyvert ragadva és lóra ülve, eléjük ment. Amikor már össze kellett volna csapniuk, amazok hátat fordítva eltakarodtak, ahogy ez szokásuk volt. De a herceg megsarkantyúzta lankadó lovát, elérte az egyiket, és lándzsával úgy rásújtott, hogy – bár a lándzsa nyele eltörött – őt lováról a földre terítette. Egy másiknak pedig, az ő kánjuknak, azaz főbb emberüknek, aki a leterítettnek segítségére akart sietni, a hadiszokás szerint nyerge mellett lévő pallosát hirtelen elragadva, egy csapással levágta a karját. Ez a nyeregből azonnal lebukott, és kilehelte a lelkét. Mivel a többiek futásnak eredtek, elfogták a leterítettet, és megkötözve elhozták a sereghez a lovakkal együtt. Ezért a magyarok, megragadva az alkalmat, egyhangúlag ócsárolni kezdték a királyt és magasztalni a herceget. És mivel az volt a közvélemény, hogy Kuthen – akit övéivel együtt, mint mondottuk, a király közelében őrizetben tartottak – e nagy gonosztettben nem ártatlan, és mivel még kunoknak és nem tatároknak hitték azokat, akik most jöttek: az egész nép kiáltozott ellene: „Haljon meg! Haljon meg! Ő az, aki Magyarország pusztulását szorgalmazza!” És a királyt is szidalmazták miatta, mondván: „Harcoljon a királyunk, aki a kunokat a mi gyűlölségünkre behozta.” Mások azt kiabálták: „Harcoljon azokkal a király, akiknek a mi birtokainkat odaadományozta! És a magyarok és németek hirtelen felfegyverkezve betörtek a palotába, ahol tartózkodott, és erőszakkal hozzá akartak menni. Kuthen pedig övéivel együtt íjat és nyilat ragadva nem engedte, hogy ezek hozzájuk jöjjenek. De amikor a nép nagy sokasága odacsődült, elfogták őket, és azon nyomban levágták a fejüket, és a palotából az ablakon keresztül a nép közé dobták.”