Magyar csaták, csatázó magyarok: Tatárjárás - I. rész

Ahogy B. Szabó János, a korszak kiváló ismerője fogalmazott egy interjúban: „A magyar had keményen és sokáig eredményesen is harcolt az ellenséggel – ezt éppen a mongolok történeti feljegyzései állítják a leghatározottabban. Az ellenfél Muhinál az akkori világ legjobb hadseregét sorakoztatta fel, amely, mint utaltam rá, hatalmas túlerőben volt. A csatában a nagyobb parancsnoki tapasztalat, a merészebb haditerv, a jobb szervezettség, a nagyobb rutin és nem utolsósorban a mongolok haditechnikai fölénye játszott döntő szerepet.”

Ne fussunk az események elébe, haladjunk csak szép sorjában.

Kik is azok a tatárok, és mért nevezzük tatárjárásnak a mongolok támadását? Egy 13. századi ferences rendi szerzetes leírásából tudjuk, hogy a büszke mongol hódítók nem örültek, ha tatárnak nevezték őket. Valószínűleg mindketten, a mongolok és a tatárok is, mongol nyelvűek voltak és a kitan törzsszövetség részei. A mongolok egyik törzse lehetett tehát a tatár törzs. Már ami maradt belőle, hiszen a mongolok, konkrétan a birodalomalapító Dzsingisz kán, az 1200-as évek elejére gyakorlatilag kiirtották a tatár törzs felnőtt férfi lakosságát. Mégis a 13. században, a keletről jött mongol nyelvű népek gyűjtőneve volt a tatár Európa keleti felében.

- olvashatjuk a Nagy Mongol Birodalom létrejöttéről, A mongolok titkos története című műben.

Temüdzsin útja a káni címig nem volt egyszerű, 1206-ra sikerült uralma alá hajtani a mongolokat, majd nekiállt meghódítani az egész világot. Pár évtized alatt meghódították az ázsiai sztyeppét, betörtek Kínába, elfoglalták Szamarkandot, Perzsiát, igába hajtották az orosz fejedelemségeket. Mire a mongolok 1240-re megközelítették a Kárpátokat, Dzsingisz ugyan már 13 éve halott volt, de öröksége mit sem veszített erejéből.

A döntés a nyugati hadjáratról az 1235. évi, Karakorumban megtartott tanácskozáson született meg. Ögödej nagykán elküldte csapatait nyugatra, de Ázsia egyéb részein is folytak hadműveleteik. Eredetileg Dzsingisz legidősebb fia, Dzsocsi vezette volna a csapatokat, de korai halála után fia, Batu valamint a birodalom legjobb hadvezére, Szubutáj Bagatur lettek a parancsnokok. És hogy mekkora lehetett a támadó sereg létszáma? Valószínűleg 12-15 tümen, vagyis tízezred, bár kérdéses, hogy ezen tümenek létszáma tényleg elérte e a tízezret. Ennek régi magyar megfelelője volt a tömény.

Gabriel Rónay: Egy angol Batu kán udvarában című könyvében a következőképpen fogalmazott:

A tatárok útjába eső államok közül a Magyar Királyság volt a legerősebb, hiszen a többi környékbeli területen, országban nem volt központi irányítás.

Fejedelemségek, hercegségek küzdöttek egymással egy-egy országon belül a főhatalomért. Lengyelországban a Piast család tagjai „ölték” egymást, az orosz fejedelemségekben hasonló volt a helyzet, a hatalmas területen élő kun törzsek szintén nem az egységükről voltak híresek.

IV. Béla 1235 őszén lépett a magyar trónra, mivel atyja II. András szeptember 25-én meghalt. Amint hatalomra került felelősségre vonta az anyja (Gertrudis) halálában szerepet játszó, még élő főurakat. Elégetette a tanácsban a főurak székeit, és megtiltotta, hogy jelenlétében a királyi hercegeken, érsekeken, püspökön kívül bárki leüljön. Tovább folytatta a már uralkodása előtt elkezdett birtokvisszavételeket. Ahogy Rogerius, a tatárjárás krónikása írta: „Ez volt a kard, amely átjárta a magyar urak szívét.” A tatár veszély közeledtével ezt a gyakorlatát megszüntette, de addigra már nagyon sokan tekintettek rosszállóan a királyra. A tatár veszélyről az uralkodó Julianus baráttól értesült. A domonkosok közé tartozó szerzetes 1235-ben három társával indult útnak, hogy megtalálja a keleten maradt magyarokat. Pár évvel előtte már járt arra egy domonkos különítmény, melynek egyik tagja, Ottó azzal a hírrel lepte meg az otthoniakat, hogy valahol a keleti sztyeppén magyarul beszélő emberekkel találkozott. Julianus végül eljutott a Volgai Bolgárországba, ahol találkozott egy magyarul beszélő nővel. 1236 tavaszán neki köszönhetően jutott el Magna Hungariába, ahol összesen négy hetet töltött. Hazatérése után aztán beszámolt rendi elöljárójának, hogy hallotta a tatárok hírét, akinek uralkodója egy Európa elleni hadjáratot tervez. Mikor másodszor is útra kelt addigra az idő vihara, pontosabban a mongol vihar, elsöpörte a keleti magyarokat.

„A tatár nép szomszédos velük (az ottani magyarokkal), de ezek a tatárok, harcba bocsátkozva velük, nem tudták őket háborúban legyőzni, sőt az első csatában vereséget szenvedtek (a volgai bolgárok 1223-ban megverték a tatárokat, itt velük együtt harcoltak az ottani magyarok is). Ezért barátokká és fegyvertársakká fogadták őket, úgyhogy együttesen tizenöt tartományt teljesen elpusztítottak. A magyaroknak ezen a földjén az említett barát találkozott tatárokkal és a tatár vezér követével, aki beszélt magyarul, oroszul, kunul, németül, szaracénul (perzsa nyelven) és tatárul. Ő azt mondta, hogy a tatár sereg, amely ide ötnapi járóföldre helyezkedett el, Németország ellen készül menni, de várnak egy másik sereget, amelyet a perzsák legyőzésére küldtek. Ugyanő azt is mondotta, hogy a tatárok földjén túl él egy nagy nép (itt a kínaiakról van szó), minden emberi fajtánál magasabb és nagyobb, ezeknek fejük oly nagy, hogy semmi módon nem illik testükre. Ugyanez a nép a földjéről ki akar jönni, hogy mindazok ellen harcoljon, aki csak ellenáll, és elpusztítson minden országot, amelyet csak le tud igázni.”- számolt be Julianus kalandjairól a felettese, Riccardus fráter.

Folytatjuk!