Magyar csaták, csatázó magyarok: Bizánccal szemben
Könyves Kálmán még kisgyermekként megkoronáztatta fiát, Istvánt. Mivel Álmos személyében Kálmán trónját veszély fenyegette, gyermekének még időben biztosítani akarta azt. Mégis, midőn II. István 15 évesen trónra lépett, inkább külpolitikai problémákkal kellett, hogy szembenézzen, mintsem belföldiekkel.
A XII. század első évtizedeiben Magyarország és Bizánc viszonya békésnek volt mondható, ez egészen az 1120-as évek közepéig tartott. Akkor azonban több esemény is beárnyékolta a két ország viszonyát, amik aztán háborúhoz is vezettek. Az egyik, hogy a bizánci határhoz érkező magyar kereskedőket az Al-Duna környékén kirabolták.
Jóval többet számíthatott azonban az, hogy Bizánc befogadta az ismét szervezkedő, majd emiatt menekülni kénytelen, szeme világától megfosztott Álmos herceget.
II. János bizánci császár ugyanis megtagadta II. István kérését, hogy szolgáltassa ki neki a trónkövetelő. Álmos körül Makedóniában gyülekezett II. István ellenzéke, ezért a király mihamarabb cselekedett. 1127-ben csapataival Bizánc ellen vonult. Pusztító hadjárata egészen Szófiáig jutott. Felfogadott 700 frank (pontosabb, ha azt mondjuk nyugat-európai) zsoldost, akik értettek a várostromhoz. Sikeresen elfoglalta a magyar-bizánci határ erődítményeit például Barancsot. Nándorfehérvár (mai Belgrád) falait pedig Zimony várának megerősítésére használta fel. A bizánci uralkodó Philippopoliszban (mai Plovdiv) tartózkodott, és ide vonta össze erőit, de támadásra már csak a következő évben gondolhatott. II. István ekkor ép betegséggel küszködött így csapatainkat egy valószínűleg német származású vezér, Setephel irányította. Feladata „egyszerű” volt, akadályozza meg a Bizánciak átkelését a Dunán.
A bizánci csapatok Harám magyar határvárnál érték el a folyót, a Dunán pedig a bizánci dromonok, bizánci hadihajók vonultak fel. Elterelésként a Duna egy másik részéhez is küldtek szárazföldi csapatokat, mintha ott próbálnának meg átkelni. A csatára azonban mégis Harámnál került sor, a bizánci flotta görögtűz segítségével szétszórta a magyar hajókat, miközben a bizánci főerők is átkeltek a Duna bal partjára. A csatát a magyarok elvesztették, a Krassó patak hídján át akartak biztonságba jutni, az azonban leszakadt alattuk.
II. János Harámmal szemben a Duna jobb partján terpeszkedő Barancs várában őrséget hagyott, ő maga pedig hazatért. A vereség hatására újra felerősödtek a II. István ellenes hangok, de a király nem sokat teketóriázott. Az egyik főkolompost, bizonyos Ivánt kivégeztette, a másik izgágát, Bors ispánt pedig száműzték az országból. Ezek után nekiállt megszervezni a Bizánc ellenes bosszúhadjáratát. Ehhez szövetségeseket is talált, Václav cseh-morva herceget, valamint a szerbek fejedelmét, I. Urost, aki már szíves-örömest szabadult volna Bizánc ölelő karjából.
1129 első felében II. István útra kélt hadaival, átkelt a Dunán és a földdel tette egyenlővé a bizánciak határerődítményét, Barancsot. II. János csak ősszel érkezett meg csapataival a helyszínre, és szerette volna még az igazán zord időjárás megjelenése előtt helyreállítani a várat. A megviselt bizánciakon igyekezett rajtaütni István, de terve kitudódott, így a bizánci csapatok zöme megmenekült a pusztulástól.
Végül a két fél 1129 végén Barancs közelében, egy dunai szigeten békét kötött a fennálló erőviszonyok alapján, az aktus tető alá hozását az is megkönnyítette, hogy időközben Álmos herceg jobb létre szenderült, így Istvánnak már nem kellett tartania egy esetleges trónkövetelőtől. A továbbiakban a bizánciak energiáját a kis-ázsiai szeldzsuk-törökök kötötték le, valamint közel-keleti keresztes államok. Magyarország és Bizánc viszonya hűvös maradt, de nyílt konfrontációra egy ideig nem került sor. Annak ellenére sem, hogy II. Vak Béla (1131-1141) uralkodása alatt, Könyves Kálmán lehetséges fia, Borisz trónkövetelőként lépett fel, majd kudarca után Bizáncban keresett menedéket.
