Soha nem beszéltünk róla
A kitelepítés mély nyomokat hagyott a családban, de soha nem beszéltünk róla, a szülők nem akartak emlékezni rá – mondja Máténé Sebő Piroska nyugalmazott pedagógus, akinek családját, magyarok ezreivel egyetemben, csehországi kényszermunkára hurcolták.
Az előzetes központi összeírás szerint a Rozsnyói járás húsz településén 426 magyar családot jelöltek ki csehországi deportálásra. Ez a szám később csökkent, például Páskaházán az eredeti kilenc helyett három család kényszerült elhagyni az otthonát. Három transzport indult 1947. február 19-én Csehország felé. Az első vonat Rozsnyó, Krasznahorkaváralja, Hárskút és Borzova, a második Páskaháza és Pelsőc, a harmadik pedig Szilice, Szalóc, Kőrös, Dernő, Berzéte, Jólész és Várhosszúrét magyar lakosságát vitte.
Köztük volt a páskaházi Sebő család is, két gyermekükkel, az ötéves Piroskával és két évvel fiatalabb öccsével, Bélával.
– idézi fel Piroska néni.
Végül a Pilseň közelében található Nové Mitrovice községbe kerültek. A falu szélén álló, U alakú ház egyik szárnyában lakott a gazda a feleségével, a másik részébe kerültek Sebőék, egy korábban kiköltöztetett német család helyére.
Csaknem másfél évnek kellett eltelnie, amíg hazaindulhattak. Legalábbis a család egy része. Az édesanya két gyermekével a tanév végeztével, nyáron hazajöhetett. Az édesapát még nem engedték, mert sok volt a munka, csak ősszel, a betakarítás után indulhatott családja után.
A cseh falura nem nyomta rá a bélyegét a pár évvel korábbi világégés, Páskaházára annál inkább. Az ő házukon is – amelybe deportálásuk után nagynénje költözött be, nehogy elvegyék és odaadják a faluba behozott szlovák családoknak – akna ütötte lyuk tátongott, a szobában a szekrényen látszottak a gránát nyomai. Ennek ellenére nagy örömmel tértek haza. Még ha rosszabb is volt a helyzet, mégiscsak otthon lehettek.
A családon belül nem beszéltek a történtekről. Igaz, az édesanyja időnként kérdezgette, miért éppen mi? Miért éppen nekünk kellett menni?
– mondja.
– Én nem sok mindenre emlékszem, a szüleim pedig kegyetlen sorscsapásként élték meg, hogy elhurcoltak bennünket kényszermunkára, ki akarták törölni az életükből. Mintha húztak volna egy vonalat, hogy vége ennek a rémes helyzetnek, és most újra kell kezdeni. De nehéz volt, mindenkinek. Mert mindegy volt, hogy Csehországba kellett menni, mint nekünk, vagy Magyarországra, mert olyan család is akadt a faluban. Ők is épp olyan keservesen mentek el. El kellett hagyni a hazát, a falut, az otthont, itt kellett hagyni mindent.
Bűnös, mert magyar - a Beneš-dekrétumok nyolcvan éve
- A múlt hosszú árnyéka
- Megbocsátani talán lehet, de feledni soha
- A szlovákok a maguk bűneit a magyarokra hárították - interjú Popély Árpáddal
- Edvard Beneš a Nyugat terméke volt
- „A magyar szabad és védtelen préda”
- A dekrétumok gazdasági hatásai ma is kitapinthatók
- A magyarokról a háború utáni szlovákiai sajtóban
- Mit „köszönhet” Pozsony Edvard Benešnek?
- Beneš és Esterházy: Közép-Európa legravaszabb és legbecsületesebb politikusa
- Már 1942-ben kimondta: németek és magyarok nélkül
- Hogy látják és láttatják Benešt az övéi
- Edvard Beneš, az országáruló?
- Megerősített dekrétumok – távirati stílusban
- Vagyonelkobzás és a Lex Schwarzenberg
- Szlovákia továbbra is Beneš kottájából játszik
- Gubík László: Aki szembenéz a múlttal, a jövőt védi
- Rendezetlen számla
- A Dombai család sorsa Kolontár községben
- Wo ist mein kleiner Junge?
- A pozsonypüspöki magyarok pokoljárása
- Kalondai történet
- Isten félelme s a hazaszeretet az egyedüli örökség
- A múltunk megismerése kulcs a jövőnkhöz
- Soha nem beszéltünk róla
- Bűnük, hogy magyarnak vallották magukat
- Szülőföldön hontalanul
- Hazatértek, de nem várt rájuk „HAZA”
- Prohászka Marcell kálváriája a Beneš-dekrétumok árnyékában
- Verőlegények és házfoglalók között
