Hazatértek, de nem várt rájuk „HAZA”

Haza. Ámde távollétükben hova lett a hazájuk? Sokan hazatérve már át sem léphették a magyart a magyartól elválasztó határt. Aki visszatért, az is idegenül nézett körül. Lászlóként, Józsefként, Bélaként fogságba kerültek de Ladislavként, Jozefként és Vojtechként tértek haza, s itthon az elszenvedett pokolért nem tisztelet, hanem újabb megaláztatás várt rájuk.

Az alábbiakban öt szőgyéni férfi visszaemlékezésén keresztül idézzük fel a hazatérés keserédes történeteit, amelyet 2007-ben mondtak el nekem. Ma már senki sem él közülük.

Dékány Béla a Silivanovo melletti tőzegbányában dolgozott, szörnyű helyen.

Hazafelé mindenféle fura alakokkal utaztam. Volt ott egy vak, akinek tűvel böködtek a szeme felé, de még csak nem is pislantott. A társa állandóan vezetgette. Megrökönyödésemre, mire Máramarosszigetre értünk, az erdélyi gyerek szemének már kutya baja sem volt. Velünk utazott egy ember, aki mindenkitől félt. Ha valaki ment feléje már sírt.

Dékány Béla

Fotó:  Bokor Klára

Máramarosszigetről Debrecenbe szállítottak, majd Pestre. Már az úton észrevettem, a szemem tele van csipával, és mindent szürkének láttam. Mama testvére, a Józsi bátya Pesten elvitt a Szent Erzsébet Kórházba. Kértek, ne menjek haza, mert a tótok engem nem fognak meggyógyítani, de akkora honvágyam volt, hogy nem tudtam maradni. Párkánynál jöttem át Csehszlovákiába tehervonatba bújva, ahol az ölfák közt többen is rejtőztünk. Itthon már vártak, mert a hírünk megelőzött.”  

Gábris János angol fogságból indult haza.

Bolyongtunk céltalanul, aminek az lett a vége, hogy ismét gyűjtőtáborba kerültünk. Megszöktünk, felkapaszkodtunk egy nyitott vagonba, s mivel jeges eső esett, átfáztam és lebetegedtem. Végül németországi Braunschweigbe kerültünk, ahol a jó körülmények segítették a gyógyulásom.

Gábris János

Fotó:  Bokor Klára

Óriási honvágy gyötört, ezért a barátommal elhatároztuk, újra próbálkozunk a csehszlovák irodában. Ezúttal tolmácsot is vittünk magunkkal. „Maďari za Dunaj!” – mondta az ügyintéző és az ajtóra mutatott. A sírás fojtogatott.

Egy katona, aki a folyosón teljesített szolgálatot, megsajnált. Betanított nekünk egy elmondandó szöveget és elirányított az iroda vezetőjéhez. 'Chcem bojovať za národ československý' – daráltuk a mondatot, amíg eszünkben volt. Úgy látszik hatott, mert a főnök visszavitt az ügyintézőhöz és utasította, hogy állítsa ki számunkra az okmányokat. Így mi is egy Hamburgtól 30 kilométerre lévő táborba kerültünk, ahonnan pár nap múlva indultunk haza. Pilzenben azonban leszállítottak, munkatáborba vittek a Škoda gyárba. Ruhánkon keresztet viseltünk, hajunkba is keresztet vágtak, hogy ha megszöknénk azonosíthatók legyünk. A csehszlovák hatóságoknak mindenki gyanús volt, aki nyugatról jött.

Egyszer szenet lapátoltunk a mozdony próbafűtéséhez. Habár fegyveres őr vigyázott ránk, a mozdonyvezető által sikerült egy segélykérő levelet eljuttatni Ölvedre. Ottani ismerősünk beszerezte mindannyiunk számára a szükséges igazolást, hogy nem követtünk el törvénybe ütköző dolgot és semmilyen pártban nem tevékenykedtünk. Életem legszebb napja volt, amikor 1947. május 7-én végre hazaérkeztem.”  

Konterman István főleg kisinyevi lágerekben raboskodott.

mondta és eloldalgott.

Konterman István

Fotó:  Bokor Klára

Debrecenben húsz forintot kaptunk az útra. Szob felé jöttünk át az Ipolyon. A csehszlovák oldalon bekísértek a csendőrlaktanyába, két társamat, akiknek a családja át volt telepítve, már be sem engedték az országba. Éjjel 11-kor csörgött a laktanya telefonja, közölték, én és Király Sanyi mehetünk haza. Párkányból csak reggel indult volna vonatunk, de mi azt nem bírtuk kivárni és gyalog vágtunk neki az útnak. Reggel kilenckor három év távollét után torokszorító volt hazaérkezni."

Kunyik József leventeként került fogságba, megjárta Oroszország híres haláltáborát, Zubovot is.

"A román lágerben Méri Mihály falubelim kiabált ránk, hogy Magyarországra jelentkezzünk, ne Csehszlovákiába, mert ők is ezen buktak el. Még azon a napon továbbmehettünk. Debrecenben kaptunk igazolást, 20 forintot és jegyet a vonatra. Budapesten a Nyugati pályaudvaron babgulyás és mákostészta várta az érkezőket.

Kunyik József

Fotó:  Bokor Klára

A Nyugatiból Párkányba nemigen jártak vonatok, de az állomás egyik dolgozója ellátott jótanácsokkal – amikor Párkány elé érünk, a vonat hármat fütyül és lelassít, akkor leugrálhatunk. Így is tettünk. Párkányban kerestük a hidat, kérdezgettük az arra járó ebedieket, hol a híd, de nem mertek velünk szóba állni, mert sapkánk és pufajkánk révén orosz katonának néztek. Mikor megnyugodtak, megtudtuk, felrobbantották, de megmutatták a vasúti átjárót. 1948. december 3-án reggel öt órakor értem haza. Szüleimmel és testvéreimmel csak zokogtunk örömünkben. Közben a kutya is hozzám dörgölődött, a hűséges állat négy év távollát után is megismert. Még a fogságban megálmodtam leánytestvérem halálát, így nem lepődtem meg, amikor közölték, hogy mi történt. 

Másnap a csendőrségen jelentkeztem. Sendek csendőr úgy bánt velem, mint egy bűnözővel. Hazatérésem büntetéseképpen fát kellett aprítanom. Úgy éreztem, a szülőföldemen is fogságban vagyok."

Méri Mihály Donbaszban raboskodott. Volt, hogy a halált látta bejönni az ajtón.

Csúnyán káromkodtam, amikor egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögött: – 'Ejnye, fiatal barátom, talán grófi családból való, hogy még sodorni sem tud?' – 'Éppen ellenkezőleg – feleltem –, nem vagyok én ilyen flanchoz szokva'. Erre elővette a cigarettásdobozát, és felém nyújtotta: – 'Tessék, gyújtson rá!' Attól kezdve minden nap kaptam tőle egy doboz márkás cigarettát. Egyszer be is hívott az irodájába, hogy meséljem el, miként bántak velünk a fogságban, mit kaptunk enni, milyen körülmények között éltünk. – 'Hallottam már nem egy személyről, akit amiatt vittek vissza, hogy beszélt a fogság körülményeiről. Én azonban haza akarok menni' – mondtam neki. Ezek után már nem faggatott.

Méri Mihály

Fotó:  Bokor Klára

Amikor Ágcsernyőnél végre Csehszlovákiába értünk, két napig nem vettek át a csendőrök. Ezalatt szétnéztünk a városban. Magyarul beszélgettünk, amikor a nyomunkba szegődött egy elegánsan öltözött harminc körüli úriember. Kérdezte, honnan jövünk és hogy merünk ilyen hangosan magyarul beszélni. – 'Hát magyarok volnánk, vagy mi – húztuk ki magunkat, egyébként fogságból jövünk.' – 'Mostanában nem jó magyarnak lenni, még meg is verhetik magukat' – mondta. – 'Inkább jöjjenek velem, bizonyára éhesek.' Egy jónevű zenés étterembe vezetett, ahol a főpincér hajlongott előtte. – 'Adjál nekik enni, amennyit megesznek és egy-egy fröccsöt is' – kérte a pincért. 'Majd holnap rendezem a számlát.' Bizony, mi ott négyen degeszre tömtük a bendőnket.

Zólyomban, bár egy fillérem sem volt, bementem egy borbélyhoz. Nem akartam otthon vadember módjára mutatkozni. Mikor kiderült, hogy Oroszországból jövök, többen azonnal fizetni akartak helyettem, de a borbély csak legyintett: – 'Nem kell, uraim, az én vendégem.'

Érsekújvárban sokat kellett várnunk a vonatra, ritkán járt akkoriban. Végül az éjféli szerelvénnyel indultunk tovább, és fél egy körül értünk Kisújfalura. Gelle Pityuval az erdőn keresztül, gyalog mentünk haza.