2023. február 26., 19:07

Magyar csaták, csatázó magyarok: Szent László a magyarok segítségére siet

A királyi hatalmat szinte semmiből helyre állító Károly Róbert 1342. július 16-án Visegrádon meghalt. Megalapozta a magyar állam erejét, ráadásul utóda, Lajos édesapja nyomdokain haladva csak tovább erősítette az országot.

Fotó: wikimedia commons

Az utókor által „Nagy”-nak nevezett uralkodó 1342 és 1382 között vezette az Árpádok országát. Nevét atyja nagybátyjáról, a szentté avatott toulouse-i püspökről kapta. A kor szokásai szerint egyházi és világi személyek felügyelték nevelését, mint például Poháros Péter vagy Drugeth Miklós. Ez utóbbi jelen volt Zách Felicián merényletkísérleténél is, ahol saját testével óvta az akkor alig négy éves Lajost. A kortárs történetíró, Küküllei János a következőképpen emlékezett meg Lajos koronázásáról:

Midőn Károly király, a magyarok dicsőséges és boldog emlékezetű fejedelme az Úr hívására eltávozott ebből az életből, az Úr megtestesülésének ezerháromszáznegyvenkettedik esztendejében, az apostolok oszlását követő vasárnap fiát, Lajos királyt, életének tizenhetedik évében Magyarország főnemesei, főemberei, bárói, lovagjai és minden nemesei egy szívvel, egy akarattal és nagy pompával Székesfehérvárott szerencsésen megkoronázták. A természet rendje szerint őt megillető jogon követte atyját királyi trónján.”

Lajos olyan hatalmat örökölt, ami példa nélküli volt az akkori Európában. Ura volt az országának, rendelkezett annak erőforrásaival. Az ország előkelői pedig hűek voltak hozzá, hiszen mindannyian az Anjouknak köszönhették felemelkedésüket. Ha körülnézünk a korszak Európájában azt látjuk, Anglia és Franciaország épp 100 éves háborút vív, a német-római császár hatalma csak formális, a pápák Avignonban tartózkodnak. Az itáliai államok kicsik és nem nagyon foglalkoztak Itálián kívüli dolgokkal, kivétel talán Velencét és Genovát. A Balkánon egymásra acsarkodó szomszédokat találunk, akik többször a töröktől kértek segítséget, nagyon komoly következményekkel.

A Magyar Királyságnak külföldi támadástól nem nagyon kellett tartania, a szomszédos országok közül Lengyelországgal jó volt a viszony, meg őket egyébként is lekötötte a litván veszély. A Csehországban uralkodó Luxemburgok szintén másfelé tekintettek, ahogy az osztrák Habsburgok is.

Az utolsó komolyabb tatár támadás (1285) óta eltelt időben is voltak kisebb-nagyobb tatár betörések, ezek javarészt Erdély keleti felét érintették. Lajos 1345-ben Lackfi András székely ispánt küldte ellenük. A mai Moldva területére vezetett hadjárata sikeres volt, Nagy Lajos ezután megalapította a moldvai vajdaságot, így a magyar befolyási övezet egészen a Dnyeszter folyóig kihúzódott. A sikeres akcióról a már említett Küküllei János krónikája és egy bizonyos Névtelen Minorita krónikája is megemlékezik. Ez utóbbi kilétét egyelőre homály fedi, ami bizonyosnak tekinthető, hogy egy ferences rendi barátról van szó.

Egyes elképzelések szerint ő volt az, aki Aversa ostromakor a megsebesülő király fejét tartotta.

Más elképzelés szerint a szerző Lackfi Dénessel azonos, aki minorita szerzetesként magas egyházi és világi méltóságokat töltött be. Az Arany Horda kánja akkoriban Dzsánibek volt, a székelyekkel szembe kerülő tatárok vezére pedig Athlamos. Könnyen elképzelhető, hogy már csak formálisan volt a kán alattvalója, a Prut és a Dnyeszter környéki tatárok önálló urának gondolta magát. A csatában fogságba esett vezért Lackfi, hogy erejét bizonyítsa, kivégeztette. Nézzük tehát a kortárs krónikások beszámolóját. Előbb Küküllei Jánosét:

Hasonlóképpen, amikor a tatárok népei Magyarországot dúlva, gyakran támadtak az erdélyi részek határaira meg a székelyekre: a király elküldte a serény és harcias férfiút, Lackfi Endre erdélyi vajdát a székelyek nemeseivel és erős nemzetével a tatárra.Erővel benyomultak földjükre, s Athlamosz fejedelmükkel együtt, aki ellenállt, és nagy sereggel szállott szembe velük, legyőzték őket, a fejedelmet lenyakazták, sok zászlót és tatár foglyot küldtek át a királyi felségnek Visegrádra. Ezután a székelyek is többször támadtak a tatárokra, s nagy zsákmánnyal tértek haza. Aki tatár életben maradt, messze tengermelléki tájakra futott el a többi tatárokhoz.”

Még érzékletesebb képet festett az eseményekről a Névtelen Minorita:

Hasonlóképpen az Úr születése után való ezerháromszáznegyvenötödik, a Lajos király koronázása után való harmadik év Gyertyaszentelő Boldogasszony napja táján a székelyek az akkoriban köztük levő kevés magyarral kivonultak a tatárok ellen, s kardjukkal megszámlálhatatlan tatárt vágtak le saját földjükön. Ott még Othlam nevű nagyhatalmú vezérüket is élve elfogták, aki második a kán után, s a kán húga volt a felesége; később le is fejezték, bár szinte mérhetetlen mennyiségű pénzt ígértek érte váltságul. A magyarok azonban, óvakodva az eljövendőktől, elutasították a váltságdíjat, hazahozták az ellenség zászlait is, sok foglyot, rengeteg zsákmányt aranyban, ezüstben, gyöngyökben meg drága ruhákban. Megszakítás nélkül három napig folyt köztük a harc.“

A hadjárat tehát 1345-ben, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján (február 2.) indult meg. Lackfi a székelyeket valamint az erdélyi vármegyék magyar nemességét szólította hadba, s indult a Kárpátokon túlra. A források nem tájékoztatnak a csata pontos helyszínéről, de a Névtelen Minorita szerint a harc három napon keresztül megállás nélkül folyt.

Ugyancsak ő számol be egy Szent László királyhoz kötődő csodáról, mely később a magyar, s főként az erdélyi néphagyomány szerves részévé vált.

E szerint a mongol túlerő ellen küzdő székelyek a lovagszentet hívták segítségül, amit később egy öreg tatár fogoly is megerősített. Azt beszélték, a magyar sereg élén egy nagytermetű, csatabárdos vitéz harcolt, kinek feje körül dicsfény ragyogott, s felette Szűz Mária őrködött. Ugyanekkor a váradi székesegyházból eltűnt László király feje, majd midőn megkerült, teljesen ki volt hevülve és izzadva. Nem árt tudni, hogy a világhódító III. Alexandrosz, vagyis Nagy Sándor mellett Nagy Lajos másik példaképe Szent László király, akinek óriási kultusza volt az Anjouk alatt.

A legendát Arany János is megénekelte Szent László című versében.

Nézzük akkor a Névtelen sorait:

Mondják azt is, hogy míg folyt a csata a keresztények és a tatárok között, a váradi egyházban nem találták Szent László király fejét. Ez bizony csodálatos. Mikor tehát az egyház másodőre is a fej keresésére, a sekrestyébe lépett, a maga helyén találta a fejet, de úgy átizzadva, mintha élne s nagy munkából, kihevülve tért volna meg valahonnan. Ezt a másodőr nemcsak a kanonokoknak, hanem sok szerzetesnek is elmondta. A csodát bizonyítja az említett foglyok közül egy igen öreg tatár is, aki azt beszélte, hogy nem a székelyek és a magyarok verték le őket, hanem maga László, akit mindig segítségül hívnak. Más társai is mondták, hogy midőn a székelyek ellenük indultak, valami nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat. E lovag feje fölött a levegőben, csodálatos fényességben nagyszépségű úrasszony jelent meg, akinek fején nagyon ékes és tündöklő korona látszott. Nyilvánvaló ebből, hogy a Jézus Krisztus hitéért harcoló székelyeket maga a Boldogságos Szűz Mária és Szent László király segítette meg a pogányok ellen, akik elbizakodtak vitézségükben és sokaságukban.“