Magyarok az olimpiákon IV: St. Louis 1904
Az újkor harmadik olimpiáját Amerikában rendezték meg. Még a NOB alakulásakor ígérte meg Coubertin, hogy a játékokat a tengerentúlon tartják. Eredetileg Chicagót jelölték ki a játékok helyszínéül, Theodore Roosevelt elnök közbenjárására azonban végül St. Louis lett a játékok helyszíne.
A változásnak két fő oka volt. Egyrészt itt rendezték az 1904-es világkiállítást, ez a tény, ismerve a 4 évvel ezelőtti eseményeket, már nem sok jóval kecsegtetett. A másik oka pedig, hogy 1803-ban, 100 évvel korábban vette meg az Egyesült Államok kormánya Napóleontól Lousiana területét. Ez a több, mint 2 millió négyzetkilométeres terület mai árfolyamon számítva kb. 313 millió dollárért cserélt gazdát. A 15 mai államot érintő térség indián lakosságát persze elfelejtették megkérdezni, mi a véleményük az üzletről. Mindezen események tiszteletére került Missouri államba az olimpia, a Mississippi folyó partjára.
Coubertin bárónak nem tetszett, hogy egy világkiállítás epizódjaként rendezik az olimpiát, így el sem utazott az Egyesült Államokba.
A NOB-ot csak páran képviselték egy amerikai, egy német, egy cseh és a magyar Kemény Ferenc. A magas utazási költségek miatt a résztvevők száma is visszaesett, csak 12 nemzet vett részt. Köztük egy újonc, a Fokföld néven induló Dél-Afrika 8 férfi versenyzője. A legtöbb sportolót az USA nevezte, több mint 500 versenyzőjük között, fél tucat hölgy is szerepelt.
A bajok már a szállásokkal kezdődtek, a német futó, Johannes Runge szerint: „Az, hogy ez hotel, enyhén szólva túlzás, helyette inkább istállót kellene mondani. Ebben a szörnyű rönkhodályban 500 egyágyas és 250 kétágyas, hátborzongató szoba van. Botrányos, hogy ilyen odúkat bocsátanak a hosszú út után elcsigázott külföldi atléták rendelkezésére." Az étkezés is problémát jelentett az európai versenyzőknek: „Az európai gyomor számára ehetetlen bölényhúst kaptunk, így főleg főtt burgonyán és nyers tejen éltünk." – számolt be egy másik német sportoló. Hogy pozitív dolgokról is szó essék, a tengerentúli olimpia kapcsán feltétlenül el kell mondani, hogy a Mississippi parti olimpia nagyon jó eszköz volt az olimpiai eszme amerikai népszerűsítésére. Több olyan sportág is itt szerepelt először, amik nélkül ma már elképzelhetetlen lenne az ötkarikás játékok megrendezése. Ilyen volt például a kosárlabda, a súlycsoportok szerinti ökölvívás és birkózás, vagy éppen az íjászat.
A játékokon négy magyar induló volt, úszásban és atlétikában szerepeltek. Ismét ott volt Halmay Zoltán és Gönczy Lajos, illetve Kiss Géza és Mező Béla. A versenyek július elejétől november végéig tartottak, ez volt minden idők leghosszabb olimpiája.
A bölényhús mellett az ihatatlan víz is nehezítette versenyzők dolgát, sokan tejet ittak inkább.
Vívóink Athénhez hasonlóan ismét hiányoztak a játékokról, a császári és királyi hadsereg vezetői nem akarták, hogy a közös tisztek Magyarországot képviseljék. Ugyanakkor a valaha volt legkisebb magyar küldöttség nagyon is eredményes volt. Négy érmet szereztünk: 2 arany és 1-1 ezüst, illetve bronz. A két bajnoki címet a már Párizsban is kiválóan teljesítő Halmay Zoltán hozta úszásban.
A magasugró Gönczy gyomorrontással küszködve lett negyedik. Pár nappal a döntő után sikerült valahol egy kis „hazait” főzetnie, erre két centivel nagyobbat ugrott, mint az olimpiai bajnok.
Miden érmünket úszásban szereztük tehát, pedig nem sokkal a verseny előtt veszélybe került Kiss Géza indulása. A MOB-nak ugyanis nem volt pénze mindkét versenyző kiutaztatására. Ekkor, hasonlóan a párizsi himnusz ügyhöz, ismét Halmay vette kezébe az irányítást. Az MTK mecénásához, Brüll Alfrédhoz fordult, hogy ő fedezze utazásukat, cserébe a versenyzők az MTK-ba igazolnak. Az úszóversenyeket szeptember elején tartották egy mesterséges tóban, amit a világkiállításra készítettek. A sekély vizű tavat egy folyó vize táplálta, kiszámíthatatlan áramlatokat okozva benne. A versenyzőknek a vízben lehorgonyzott tutajról kellett elrugaszkodniuk, ami nem volt túlzottan stabil. Halmay az 50 és 100 yardos gyorsúszásban indult.
Stankovits Szilárd magyar atléta és sportvezető, akit felkértek versenybírónak, a következőket mondta az 50 yard döntőjéről: „Kitűnő start után jó darabig együtt haladt a társaság, s még nem lehetett tudni, ki lesz a győztes. Félúton Halmay végre némi előnyt szerzett, de Leary, aki közvetlenül mellette úszott, lehúzta őt, és élethalál-küzdelem (sic!) fejlődött ki a két ellenfél között. Leary karcsapásai voltak a gyorsabbak, Halmayé az erőteljesebbek. Leary időközönként el-elmaradt, de nyomban behozta. Amikor már csak néhány méternyire voltak a céltól, Halmay teljes erőből belefeküdt és egy lábnyival (30 cm) előbb ért a célba. Mögöttük két lábbal Daniels jött. Azonnal jelentettem, hogy Halmay volt az első, de ugyanekkor az a célbíró, aki a második helyezettet nézte, szintén Halmayt jelentette - másodiknak. Ebből hosszas és kínos vitatkozás, majd kellemetlen verekedés támadt, amibe beleavatkoztak a trénerek és a körülöttünk lábatlankodók is, de nekem alig adott valaki igazat. Már-már ki akarták hirdetni Learyt győztesnek, de erélyes fellépésem miatt elhatározták, hogy a kérdést a vezetőbíró elé viszik. Minden erővel igyekeztek a Ner-Pyrah nevű vezetőbírót befolyásolni, aki azonban mindkét célbírónak egyformán helyt adott, holtversenyt hirdetett ki és versenyt rendelt el kettőjük között. Nagy előkészülettel és izgalommal fogtak hozzá az új versenyhez. A sok elővigyázati rendszabály azonban feleslegessé vált, mert Halmay már az indulásnál előnyt szerzett. Úszónk egész úton ura volt a helyzetnek, előnyét folytonosan nagyobbítva, végül 28 másodpercet úszva fölényesen, négylábnyi előnnyel győzte le kemény ellenfelét.”
Ezután jött a 100 yard, amit szintén megnyert Halmay, megszerezve küldöttségünk második aranyérmét. Erre a versenyre a szervezők megerősítették, stabilizálták a rajthelyet. Otthon győzelméről beszámolt az alig pár hónapos Nemzeti Sport is. St. Louisban már tényleg aranyat kaptak a bajnokok, kialakult tehát az a szokás, hogy arany-ezüst-bronz jár az első három helyezettnek.
Másik két érmünket a Pálfalván (ma Salgótarján része) született Kiss Géza szerezte egy és fél mérföldes gyorsúszásban. Az úszás mellett focizott és vízilabdázott is. Sportolói karrierje után sportújságíróként dolgozott.
Az amerikai játékok nem sok mindenkinek nyerték el a tetszését, a görögök azonban tevőlegesen is felléptek. A Görög Olimpiai Bizottság elérte, hogy a NOB egy „pótolimpiát” hirdessen meg. 1906-ban, a játékok kezdetének 10 éves évfordulójára rendeztek egy nem hivatalos olimpiát. Az április 22-e és május 2-a között megtartott versenyeken így is több nemzet indult, mint két évvel korábban, St. Louis-ban. A pánhellén olimpián a magyar versenyzők 10 érmet szereztek: 2 arany, 5 ezüst és 3 bronz volt a termés.
