2023. március 31., 16:32

Magyar csaták, csatázó magyarok: Félreértések tragédiája

A Magyarország határait fenyegető török veszély ellen Luxemburgi Zsigmond nemzetközi koalíció szervezésével válaszolt. A haderő 1396 szeptemberében körülzárta Nikápoly várát, mire I. Bajazid szultán Bizánc falai alól elindult Nikápoly felmentésére. Közeledett a középkori magyar történelem egyik legfontosabb csatája!

Nikápolyi csata, Vay Titusz kimenti a csatából Zsigmond királyt - Lohr Ferenc mennyezetfreskója a vajai várban.

Fotó: wikimedia commons

Uralkodásának tizedik esztendejében hadjáratot kezd a török ellen, az üdvösség ezerháromszáz fölötti kilencvenhatodik évében meghirdetik a hadat, nagy sorozást tartanak, és mindenkit összeírnak. … Jöttek burgund és gall segédvcsapatok, amelyek az igaz hit szeretetétől fűtve e szent szolgálatot bér nélkül vállalták. … A törökök császára, akit a magyarok évkönyvei Bajazetnek neveznek, a többiek pedig Aleppóinak mondanak, tudomást szerzett a keresztények nagy készülődéséről, és hogy ki ne kergessék Európából, az egész török államot fegyverbe szólította, hatalmas lovassággal, megszámlálhatatlan gyalogossal ellenük vonult Nikápolyhoz.”

– írta Bonfini.

A szövetségesek szeptember utolsó vasárnapján értesültek a szultáni had közeledéséről. Egy francia csapatot felderítés közben támadott meg egy kisebb török erő, amit aztán a gallok szét is vertek. Ez tovább növelte amúgy sem csekély önbizalmukat, aminek később súlyos következményei lettek. Három nappal később, szeptember 27-én a török fősereg is megérkezett, majd pár kilométerre a keresztényektől tábort vert. A szultán a kis-ázsiai csapatai mellett albán, szerb, bosnyák és bolgár egységeknek is parancsolt, seregének legértékesebb, legütőképesebb részei pedig a kitűnően képzett gyalogosok, a janicsárok és a lovasok, a szpáhik voltak. Az oszmánok mintegy 30 ezren néztek farkasszemet a körülbelül 25 ezer fős keresztény hadakkal.

Bajazid remekül kihasználta a domborzati viszonyokat, több lépcsőben állította fel csapatait a megerősített tábora előtt.

Az első sorokba a könnyűlovas akindzsiket, illetve a gyengébb harcértékű gyalogos aszabokat állította. Mögöttük azonban ott húzódtak a janicsárok csapatai, állásaik előtt kihegyezett karókkal. A szárnyakon az anatóliai és ruméliai lovasság szpáhijai gyülekeztek. A tartalékot képező szerb nehézlovasság a dombok között bújt meg, Lazarevics István szerb fejedelem vezetésével.

A csata előtti estén a keresztesek haditanácsot tartottak, ahol a taktika kapcsán vitába keveredett egymással Luxemburgi Zsigmond és Philippe d’Artois, aki úgy vélte, hogy „a magyarok királya minden dicsőséget magának akar…Isten és Szent György nevében ma bizonyítom, mily nagyszerű lovag vagyok!”. Sőt Jean Froissart, a 100 éves háború krónikása szerint Nevers gróf a támadása megindítása előtt kijelentette:

mi a magyarok segítségét, mint teljesen értéktelent megvetjük; nekünk a csatát egyedül kell megvívnunk.”

Ezen kijelentések valóságtartalmán nem egy francia lovagnak volt ideje később a török fogságban töprengeni, miközben arra vártak, hogy otthon maradt családtagjaik elküldjék értük a váltságdíjat. Az önbizalomtól duzzadó francia urak úgy vélték, egy huszáros rohammal hazazavarják Ázsiába Bajazidod, majd utána fogadják a sereg harcba sem bocsátkozó többi részének gratulációit. Zsigmond igyekezett lehűteni őket, a tapasztalatok alapján a nehézlovasságot a derékhadban akarta összpontosítani.

A magyar és havasalföldi könnyűlovasok kezdték volna a támadást, voltak a franciák között is olyanok, akik belátták e terv helyességét, de őket a többiek csendre intették. Így aztán szeptember 28-ának reggelén a francia lovagok, a többi seregrésztől elkülönülten, támadást indítottak. Könnyedén félresöpörték az akindzsikat, de utána szembe találták magukat a cölöpsánc mögött megbúvó janicsárokkal. Olvassuk Thuróczy János krónikáját:

A gallokat, vagyis a franciákat felizgatta az ellenség közeledésének híre, a királyhoz mentek és arra kérték, engedje meg, hogy ők kezdjék meg a csatát, amikor a vérengzés a legkegyetlenebb. Mikor tehát mindenfelől feltűntek a török császár zajgó csapatai, s a nagy erővel vonuló pogányok szembejöttek a király táborával: a franciákat esztelen vágy szállotta meg, hogy megkezdjék a csatát. Mielőtt az összes királyi csapat hadi rendbe állt, s az összes zászló kivonulva csatába bocsátkozott volna: ők kisiettek a táborból és szokásuk szerint rögtön leszálltak a lóról, hogy gyalog harcolva rontsanak az ellenséges csapatokra. A két ellenfél közt kemény tusa támadt. Mikor a magyarok meglátták, hogy a franciák felkantározott lovai a királyi tábor felé vágtatnak, nem ismerték a harcnak ezt a módját: azt hitték, hogy az ellenség valamennyi franciát megölte; nagy riadalom támadt, otthagyták a tábort és a hadi felszereléseket, mindenfelől összekeveredtek a mezőn, s az ellenséggel szemben keményen védekezve, futva hátráltak. Hatalmas öldöklés lőn. Sok magyar esett el, és sokan estek fogságba. A király is csak egy hajó segítségével menekült; nem kellett hozzá az ég - ahogyan állítólag kérkedett - az ellenség fegyvere is elegendő volt, hogy összemorzsolja.”

A janicsárok vonala előtt a lovagok leszálltak a lovaikról és gyalogosan folytatták tovább a küzdelmet.

Sikerült hátrálásra kényszeríteniük a török gyalogosokat, de akkor szembe találták magukat a dombok takarásában megbúvó pihent török erőkkel. Időközben a szpáhik is harcba bocsátkoztak, miközben megérkezett a magyar lovasság is. Ugyanakkor a szövetséges csapatokat megzavarta a gazdátlanul hagyott francia lovak visszatérése a táborba, ami nagyobb riadalmat válthatott ki, mert emiatt a hátrébb lévők azt gondolhatták, hogy a támadók első sorai megsemmisültek. A csatát végül a mintegy 5000 fős szerb nehézlovasság beavatkozása döntötte el. A király a vereséget látva főembereivel a Dunán horgonyzó hajókra menekült és Konstantinápolyt érintve tért haza hónapokkal később.

A csatában mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, az elesett törökök tömegét látva Bajazid az összes keresztény fogoly fejét akarta.

Egyes források szerint, a szintén fogságba került Félelemnélküli János közbenjárása kellett ahhoz, hogy a legértékesebb és ezért nagy váltságdíjért kiváltható katonákat hagyják életben. Magyarországot ugyan még nem fenyegette közvetlenül a török, de Zsigmond rájött, hogy nem elég erős legyőzésükhez, az országnak reformokra van szüksége, ezért nekilátott a határokat védelmező végvárrendszer, illetve a telekkatonaság kiépítésének.

A Magyar Királyság nem várt segítséget is kapott, és időt, hogy minél jobban felkészüljön a török ellen, illetve egy bizonyos Hunyadi János kiteljesedéséhez. A mongolok, Timur Lenk vezetésével 1402-ben Ankaránál tönkreverték Bajazid seregeit, a szultán is fogságba került, élete hátralévő részét egy vasketrecben töltötte. Az Oszmán Birodalom hosszú évekre fiai vetélkedésének lett játszótere.