Palóc dédanyáink kelengyés ládájából
Lőrincz Sarolta Aranka, a Magyar Kultúra Lovagja címmel is kitüntetett író, költő, népdalénekes legújabb kiadványa, a Palóc dédanyáink kelengyés ládája idén március 15-én jelent meg.
– Pár évvel ezelőtt kért fel Pósa Homoly Erzsó, a még akkor létező Muskátli Magazin főszerkesztője, hogy küldjek írásokat az elektronikus újságba. Küldtem is gyermekverseket, rövid meséket, történeteket és régi gyermekjátékokat, amelyeket én magam is játszottam gyermekkoromban, ezért nem volt nehéz az emlékeimből előszedni. Aztán arra gondoltam, hogy jó lenne még ezekhez több anyagot gyűjteni és egy kötetben kiadni, hogy megmaradjanak az utókor számára – mondta a szerző.
Az Ipolybalogon élő író a palócok népi kultúrájának kincseit összegyűjtő kötetébe természetesen húsvéti népszokásokat is belefoglalt. Amint arra kitért, húsvéthétfőn, a fiatalság böjt és bűnbánat utáni ünnepén régi szokás szerint az ipolybalogi legények is hideg „kútyi” vízzel locsolkodtak. A kisebb fiúgyermekek szagos vízzel tették ugyanezt, de előtte mindig verset mondtak.
Lőrincz Sarolta Aranka megemlíti az 1905-ös születésű ipolybalogi Balla Istvánné Negyela Máriát, aki a tojásokat piros krepp-papíros vízben vagy vöröshagyma héjában főzte meg, majd finom kis reszelővel különböző mintákat karcolt rá. Leggyakoribb motívuma a kehely és az oltáriszentség volt, két rozmaringággal körülvéve, de karcolt tulipánt és margarétát is. A tojás vastagabb végét, mint egy sipkát, körbekarcolta, és egyenlő szárú kereszteket karcolt bele. Ezek közé kacskaringós virágkoszorú került. A tojásokat, hogy fényesek legyenek, zsíros ronggyal áttörölgette. Azon a tájon ismert volt a következő locsolóvers is: Áldja meg az Isten ékes virágokkal, / Az egekben nyerjen dicső koronákat! /
E ház kiskertjében van egy rózsatő, / Rózsás kertben neveli a Teremtő, / Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére, / Az Istentől ezt kérem, piros tojás a bérem.
A locsolkodás délig tartott, később már nem volt ildomos locsolkodni. A délutáni litániát követően a kocsma melletti teremben kezdődött el a tánc, a vigasság.
– Amíg a zenészekre várakoztak, addig a lányok és a fiatalabb menyecskék körbe állva, karikában táncoltak: hátulról fogták egymás kezét, s csárdást jártak vagy kettőt jobbra, egyet balra. Megérkeztek a cigányzenészek; az első táncot belépőnek hívták, ez keringő volt. Aztán már csak csárdást húztak a cigányok.
Érdekességként kiemeli, hogy az 1920-as években a legény a mutatóujja intésével kérte fel a leányt. Ha véletlenül nem az a lány ment, akit hívott, akkor az szégyenkezve ment vissza a helyére. Az 1930-as években felkéréskor már a „Szabad egy táncra?” kérdés is elhangzott. A lányos anyák mindezt a fal melletti lócákon ülve figyelték. Nem ritkán verekedés lett abból, ha a táncoltató legény nem adta át a lányt a felkérőnek. A verekedést mindig a legénybíró akadályozta meg, illetve szakította félbe, mert az ő szavára adtak. Ő szervezte ugyanis a mulatságot, ő ment el szekéren a zenészekért, s ő is fizette őket. A legénybírót régebben pünkösdi királynak is nevezték; legénybírói szolgálata egy esztendeig tartott.
Megjelent a Magyar7 2025/15-16. számában.
