Nem vagyunk mi félasszonyok
Egész életét a zoboralji Alsóbodokon töltötte a kultúra és a magyarság szolgálatában. Az alsóbodoki asszonykórus nyolcvanéves vezetője, Holec Ilona nem sokkal az után, hogy Harmónia-életműdíjas lett, Csemadok Életmű Díjban is részesült.
A barátai is elkísérték Holec Ilonát a Zoboraljáról Galántára, hogy közösen éljék meg azt a pillanatot, amikor az alsóbodoki asszony Csemadok Életmű Díjat kap a szervezet magyar kultúra napi országos ünnepségén.
Bár Ilonka néni ezen a gálán nem fakadt dalra, meséiből tudjuk, életének szerves része a dalolás – énekel főzés és kerti munka közben is, valamint oszlopos tagja, 1979-től vezetője az 1972-ben alakult Alsóbodoki Asszonykórusnak.
Holec Ferencné Gyepes Ilona 1944-ben született Alsóbodokon. Tanulmányait az alsóbodoki alapiskolában kezdte, majd Pogrányban folytatta, itt szerzett mezőgazdasági képesítést is. Az éneklés iránti szeretetét édesanyjától örökölte, kislány kora óta szívesen énekelt, s az osztályfőnöke már akkor felfedezte zenei tehetségét.
– mesél Ilonka néni a gyerekkoráról, amikor még mindenki népviseletben járt a faluban. A kivetkőzés lánykorában történt meg, nem sokkal férjhezmenetele előtt. Visszaemlékszik arra is, hogy nagyon hosszú haja volt, és amikor levágatta, édesanyja nagyon haragudott, és azt kérte, ha meghal, tegyék a koporsójába a lánya haját.
Az emlékezés és beszélgetés során Ilonka néni dalra fakad. Megilletődötten hallgatom, hogy az idős asszony elakadás nélkül, tisztán, ízes tájszólással énekel végig nekem mintegy tíz percen át egy balladát. A Bálint vitéz balladáját akkor tanulta, amikor sógorának a testvére ment férjhez. A vőlegényt hívták Bálintnak, az asszonyok a menyasszonynak fosztottak tollat, közben énekelték a Bálint vitéz balladáját – meséli.
– Majdnem minden ballada hosszú. Nyolcvanéves vagyok, és még javába velem énekeltetik a szólókat is, pedig már nem bírok úgy, mint régen. Az elemi iskolában hatodik osztályos voltam, az osztályfőnököm észrevette, hogy jól tudok énekelni. Egy héten egyszer volt osztályfőnöki óra, akkor mindig elénekeltette velem azt, hogy „az eke a földet nem magának szántja”. Azt mondta, hogy én egy talentum vagyok, ezért kellett nekem mindig énekelnem. Tizenöt éves koromtól a Csemadok szolgálatában vagyok – magyarázza Holec Ilonka néni. Benne volt a tánccsoportban is, és színdarabokat is játszott. Megalapították Ág Tibor kérésére a menyecskekórust is.
– Ötvenhárom éve én folyton-folyvást szerepelek valahol, valamiben. Szeretem is ezt. A férjem hányszor mondta, hagyd már abba az éneklést, mert beszél hozzám, és nem hallom az énektől. Szeretem a szentes dalokat is, a passióban is énekeltem, meg karácsonykor is járunk fellépni az asszonykórussal. Amikor megalakultunk, Balabán Júlia tanítónő vezette a kórust, aztán én vettem át a vezetését, és mindmáig én vezetem, én is rakom össze a csoportnak, hogy mit kell énekelni, ha templomi, ha világi koncertről van szó – mesél tovább Holec Ilonka néni.
Hozzáteszi, a népdalban és az asszonyi éneklésben is helye volt a népi pikantériának. Borzalmasan csúnya dolgokat oda tudtak egymásnak „énekelni” az asszonyok, sokszor még harag is volt belőle, a rokonok összevesztek. Most, nemrégiben voltak Alsóbodokon iskolások, és a tanító nénik a „veszekedős” előadást kérték az asszonykórustól.
– Csúnyákat is énekeltünk. A fiatalok, főleg a fiúk az előadás után eljöttek utánunk, hogy ők ezeket a népi káromlásokat bizony fel akarják venni videóra.
Mint az alsóbodoki népi szokások jó ismerőjét, a farsangról is megkérdeztük. Elárulja, a régi világban még otthon tartották a lakodalmakat, leginkább farsangi időszakban. A Zoboralján szokás volt, hogy keddenként voltak a lakodalmak, nővérei esetében ez még így is volt, ő azonban már egy új rend szerint szombaton ment férjhez. A vőlegény családja és barátai a fiús háznál, a menyasszony rokonsága a lányos háznál mulatott.
Holec Ilonka nénivel még nagyon sok mindenről elbeszélgettünk, zoboralji szokásokról, a fiataloknak a kultúrában vállalt szerepéről, a megérdemelt díjakról. Beszélgetésünk végén útravalóul igazi alsóbodoki pogácsát ad, amilyet csak ebben a régióban sütnek az asszonyok. Az alsóbodoki vendéglátás igazán szívélyes, nem engednek el egy kupicányi ital nélkül sem.
– Ne csak félig töltse azt a poharat kedveském, nem vagyunk mi félasszonyok – szól rám búcsúzóul Ilonka néni, majd gratulálok az elmúlt időszak kitüntetéseihez és jó egészséget, nem lankadó munkakedvet kívánok neki.
Megjelent a Magyar7 2025/7.számában.
