2023. május 5., 17:28

Magyar csaták, csatázó magyarok: A király halála

A hosszú hadjárat sikerein felbuzdulva IV. Jenő pápa lázas szervezkedésbe kezdett. Nemzetközi koalíciót hozott létre, hogy egyszer s mindenkorra kiűzzék a törököket Európából. Terve egyszerűnek tűnhetett, Hunyadi kisöpri a Balkánról a törököket, a nemzetközi hajóhad (pápai, velencei, genovai flotta) lezárják a tengerszorosokat, vagyis nem engedik átkelni a török anatóliai csapatait Európába. Az előző részt is olvasóknak ez már ismerős lehet, és bár nem áll szándékunkban lelőni a poént, az ötlet hatásfoka ezúttal is elmaradt a várakozásoktól.

I. Ulászló a várnai csatában. Jan Matejko festménye.

Fotó: wikimedia commons

II. Murád érezte a veszélyt, így már a hosszú hadjáratról hazatérőben levő Ulászló királynak békét ajánlott. 1444 tavaszán megindult a készülődés a végső csapásra, a balkáni népek is mozgolódtak, újra kitört Kis-Ázsiában a karamánok lázadása. Áprilisban Ulászló ígéretet tett Cesarini pápai legátusnak a hadjárat megindítására. Emlékeztek a magyar udvarban arra is, hogy az előző hadjáratkor sok mindent megígértek a szövetségesek, de nem minden teljesült…

Murád az apósát, Brankovics Györgyöt kérte fel közvetítőnek a magyarokkal.

Roppant kedvező békeajánlatot tett: az oszmánok Szerbia kiürítése mellett 100 000 arany hadisarcot, illetve – háború esetén – 30 000 fős katonai támogatást ígértek az uralkodónak, cserében tíz évre szóló békét kértek Magyarországtól. A magyar követek 1444 júniusában, Drinápolyban (mai Edirne, Bulgária) pár nap alatt megegyeztek Murád megbízottaival. Most a szultáni követeken volt a sor, hogy a Kárpátok felé vegyék az irányt és Ulászló is ratifikálja a békét. Augusztus elején meg is érkeztek Szegedre, a feltételeket a királyi tanács is elfogadta. Pár nappal később azonban Ulászló nyilvánosan megesküdött, hogy tovább folytatja a hadjáratot, pontosabban a felkészülést. A török követeket Nagyváradra küldték, ahol megkötötték a békét, Hunyadi és Brankovics tette le rá az esküt. Murád teljesítette is ígéreteit, Brankovics átadta Hunyadinak a magyarországi birtokait. Cesarini pedig feloldozta Hunyadit a pogánynak tett esküje alól.

„Tíz esztendőre kötöttek fegyverszünetet, s ezt mindkét fél esküvel erősítette meg — saját vallása szerint; Szerbia uralkodójának visszaadták, amit az a háború révén elvesztett. Ezen dolog kényelmetlen volt Julianus bíbornok (Cesarini) számára, aki úgy vélte, hogy a győzelmet ki kell vívni. Jenő pápának sem lehetett volna kellemetlenebb dolgot hírül adni, aki lelkében legnagyobb gonddal a keresztény hit terjesztése iránt viseltetett. Megírta tehát a bíbornoknak, hogy érvénytelen a szerződés, amit szent kötelemmel az ellenséggel kötöttek, anélkül, hogy az ő tanácsát kikérték volna. Ulászlónak, Lengyelország királyának, aki ezidőtájt Magyarországon uralkodott, megparancsolta, hogy bontsa fel a megállapodást; esküje alól felmentette: könyörgésekkel és fenyegetésekkel kikényszerítette, hogy új háborút kezdjen. Segítséget kért a keresztény fejedelmektől, ám Fülöpön, Burgundia hercegén kívül senkiben nem támadt fel a keresztény vallás féltése: egyedül ő szerelt fel hajóhadat, amely eljutott egészen a Hellespontusig, s megkísérelte, hogy elzárja a törökök elől az Ázsiából Európába történő átjutást.”

- számolt be az eseményekről Aeneas Silvio Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa.

Egy hónappal a békekötés után Hunyadi a sereggel ismét úton volt, az előző évi létszám alig több mint a felével. Körülbelül 20 ezer magyar, lengyel cseh, havasalföldi katona menetelt a végzete felé. A békével elégedett szerb despota, Brankovics György azonban nem csatlakozott hozzájuk, sőt az Ulászló segítségére indult albán Kasztrióta Györgyöt (Szkander bég) is feltartóztatta. A Duna mentén vonuló sereg bevette Vidin várát, majd Nikápolyt is, végül november elején Várnánál elérték a Fekete-tengert.

Murád az európai ügyeket a fiára, Mohamedre bízta, ő maga pedig elment rendet vágni a karamánok között.

Az eredeti terv, ha maradéktalanul beválik és sikerül a keresztény hajóknak lezárni a Boszporusz és Dardanellák vizeit, sikeres lehetett volna. A burgundi gályák parancsnoka jól mérte fel, hogy nincs esélyük ellenőrizni a szorosokat, ha a part egyik fele nem az övék. Bizánc maradékára hárult volna az a feladat, hogy a Boszporusz európai részét szárazföldi csapataival ellenőrizze. Ezt ők nem tették meg, tehát az európai partszakasz is a töröké maradt. Murád a támadás hírére gyorsan cselekedett, visszatért a hatalomba.

A keresztényi összefogás még nagyobb dicsőségére Genova (Velence nagy ellensége) hajói katonánként egy aranyért szállították át a törököket Európába.

November 9-én Hunyadi haditanácsot tartott, nyugat felől már megjelent a szultán vezette 40-50 ezres had. Cesarini azt javasolta, hogy a szekérvár védelmében várják ki, míg megjönnek a keresztény hajók a Fekete-tengeren, majd partra szállnak és a török hátába kerülnek, ezzel két tűz közé fogják őket. Hunyadi szokásához híven a tettek embere volt, lépni akart – egy gyors támadásban látta a győzelem esélyét. Ebben Ulászló is támogatta. 1444. november 10-én felsorakozott a magyar sereg. A balszárnyon Szilágyi Mihály, középen Ulászló király, a jobb oldalon pedig Cesarini bíboros és három magyar püspök, illetve Thallóczy Ferenc horvát bán parancsnokolt. Hunyadi a nehézlovasság élére állt, és ott avatkozott be, ahol éppen szükség volt rá. A sereg hátát a szekérvár vigyázta.

A törökök a balszárnyukat küldték csatába először, amelyet a püspökök visszavertek, de üldözés közben az ázsiai szpáhik megállították a magyar csapatokat. Hunyadi azonnal ott termett és rendet vágott páncélosaival a török lovasai között. Nem pihenhetett sokáig, hiszen a magyar sereg bal oldalán Szilágyi sógort kellett kisegítenie. Ezt is sikeresen teljesítette, sőt a török derékhada is hátrálni kezdett. Murád már a visszavonulást fontolgatta, amikor Ulászló úgy döntött, ő is hős lesz.

Pár száz emberrel nekiment a janicsároknak, leesett a lováról és megölték, majd fejét egy lándzsára tűzték. Óriási zűrzavar tört ki a magyar seregben, amin már Hunyadi sem tudott segíteni. A csata elveszett.

Murád szultán csak másnap hitte el, hogy győzött. A szekérvárban maradókat felkoncolták. Mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett. Murád egy török krónikás szerint kifakadt, ilyen áron nem szívesen akarna győzni még egyszer. Majd kétezer évvel ezelőtt Pürrhosz is hasonló lelki gondokkal küszködött. Thuróczy is beszámolt a király haláláról:

A törökök egész lovassága megingott és már-már megfutott, a császár táborát csak számtalan gyalogcsapat tartotta megszállva, nagy kiáltozással állták helyüket. Mikor Ulászló király látta, hogy az ellenséges lovasság megfut, s Amurat császár meg tábora megrémült: nyomban megindította az őrizetére rendelt dandárt, s míg a vajda úr és a többiek másfelől dühös harcot folytattak, meg akarta rohanni és legázolni a császár táborát. Mikor tehát a sűrűn álló gyalogcsapatok közé került, egész dandárával együtt leverték, elnyomták és megölték. Az ellenség már le volt győzve, le volt verve, nem is remélt diadalt, s most váratlanul jutott hozzá. A magyarok a csatateret és táborukat az ellenségnek hagyva, futásnak eredtek. Sokan azok közül, akik az előbb megfutamodott ellenség üldözésével voltak elfoglalva, visszatérve az üldözésről, mit sem tudtak a többiek bukásáról: táborukba térve, éjszakai pihenőre dőltek.”