Egy szerencsésen végződött hajókatasztrófa
A Titanic az 1910-es évek legnagyobb luxus utasszállító óceánjárójaként él a köztudatban, amely már az első (és egyben utolsó) útja során, 1912. április 15-re virradóra egy jéghegynek ütközve elsüllyedt. Ez a sok áldozatot követelő tragédia úgy beégett a köztudatba, hogy teljesen kiszorította más hajószerencsétlenségek emlékét, sőt sokan nem is hallottak ezekről.
Nemrégen írtunk Guglielmo Marconiról (1874–1937) születésének 150. évfordulója alkalmából, akinek a rádiózás elterjesztésében szerzett érdemeit 1909-ben fizikai Nobel-díjjal jutalmazták. Azóta is vita tárgya, hogy mennyire volt megalapozott ez az elismerés, mivel mások is jelentősen hozzájárultak a vezeték nélküli információ-átvitel gyakorlati megvalósításához és Marconi ezeket a felfedezéseket is felhasználva (bár hivatalosan ezt el nem ismerve) a brit pénzügyi körök és a sajtó hathatós támogatásának köszönhetően vált világhírűvé.
A két hajó összeütközésének körülményeiről számos beszámoló alapján tudunk képet alkotni, de talán a legérdekesebb és a legtöbb részlettel szolgáló visszaemlékezést a Republic hajó brit rádiósának, Jack Binnsnek (1884–1959) köszönhetjük.
Az RMS Republic a maga korában az egyik legnagyobb, 173,7 m hosszú és 20,7 m széles 15 378 BRT vízkiszorítású, két hajócsavarral felszerelt, négy nagyteljesítményű gőzmeghajtású motorral működő személyszállító óceánjáró volt. Az írországi Belfastban a Harland & Wolff hajógyárban készült a Dominion Line társaság megrendelésére és 1903. február 26-án bocsátották vízre. Akkor még Columbus volt a neve és első útjára 1903. október 1-jén indult el. Ezt követően még egy utat tett, majd a White Star Line társaság tulajdonába került és ekkor (1904 januárjában) kapta a Republic nevet. Eredetileg Liverpool és Boston között közlekedett, de a tulajdonosváltás után már két földközi-tengeri kikötő: Nápoly és Genova is célállomás lett. Európából Amerikába elsősorban európai kivándorlókat szállított, míg Amerikából Európába többnyire olyan gazdag amerikaiak utaztak a Republicon, akik a mediterrán térség kellemes éghajlatát élvezve akartak üdülni. Elmondható, hogy tavasszal és nyáron Liverpool és Boston között közlekedett, az őszi és a téli időszakban New York és a Földközi-tenger közötti útvonalon hajózott.
A Republic utolsó útjára 1909. január 22-én 17 órakor indult el New Yorkból a Madeira-szigetek érintésével Liverpoolba, majd onnan Nápolyba fedélzetén mintegy 1600 utassal. Kapitánya a 46 éves William Inman Selby volt, aki már több hajó parancsnokaként bizonyította rátermettségét. Jó néhány fontos személy is utazott az első osztályon. Többek mellett az ameikai James Conolly, az 1896-os athéni olimpia hármasugróbajnoka (13,71 cm-rel), aki ezt követően az 1900-as párizsi olimpián még egy ezüstérmet is szerzett ebben a számban. De megemlíthetjük például Louis-Joseph Paul Bruchésit, aki 1897–1939 között Montreal érseke volt, vagy Ives Brighton tábornokot, a New Yorki-i tőzsde és a Northern Pacific Railway elnökét.
Egy népes turistacsoport is volt az utasok között, ők Alexandriában szerettek volna kiszállni, hogy egy nagyobb körutat tegyenek a Közel-Keleten.
Alighogy elindult a Republic, egyre sűrűbb köd ereszkedett a tenger fölé és éjszaka már annyira rosszak voltak a látási viszonyok, hogy időnként kürtjelzéseket kellett leadni, így figyelmeztetve az esetleg közelben tartózkodó hajókat. Ezt más hajók is megtették, de még így is nagy riadalmat keltett, hogy kora reggel, háromnegyed hat táján váratlanul kürtjelzést hallottak nem is annyira távolról.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Republic több mint 38 órán át a felszínen maradt, a Florida, bár az orra teljesen összeroncsolódott (ahogy valaki találóan jellemezte: összegyűrődött, mint egy harmonika fújtatója), irányítható volt és így lehetővé vált, hogy a Republic utasai átszálljanak rá.
A mentés során azonban nagyon lényeges volt, hogy a Republic rádiósa, a már említett Jack Binns a szikratávíró segítségével elkezdett vészjelzéseket küldeni. Akkoriban még nem a közismert SOS-jeleket továbbították a rádiósok, hanem a CQD-betűhármast, amelyet a Marconi International Marine Communication Company vezetett be 1904. február 1-jén. Az SOS-jeleket a német haditengerészet kezdte használni 1904-től, de 1905. április 1-jén vált hivatalossá az alkalmazása. Az SOS-vészjeleket azonban csak évekkel később kezdték általánosan pötyögtetni, a CQD-jeleket pedig „kivonták a forgalomból”.
A Baltic este hét óra tájban ért a Republic közelébe és a hajó rádiósa később azt nyilatkozta, hogy ez a manőver nagyszerű teljesítmény volt, mert a körülmények annyira nehezek voltak, hogy rosszabbakat elképzelni sem lehetett volna. A Republicon akkor már csak nyolcan tartózkodtak, közülük hatan átszálltak a Baltic-ra, amely a Florida sok utasát is felvette, mert fenyegetett a túlterhelés veszélye is. Egyfajta isteni csodaként hirtelen felszállt a köd, nagyban javultak a látási viszonyok, de zuhogni kezdett a hideg eső, ami januárban különösen kellemetlen lehetett. Elmondható, hogy 24 óra leforgása alatt a mintegy négyezer utast kétszer is át kellett szállítani. (A Baltic vitte aztán biztonságos kikötőbe a két összeütközött hajó utasait.)
Időközben több tucatnyi hajó érkezett a helyszínre. Ezek között olyan teherhajók is voltak, amelyek 300 mérföldet tettek meg, hogy segítsenek. A súlyosan sérült Republicot megpróbálták egy kikötőbe vagy legalább egy zátonyra vontatni. Több mint 9 óráig tartott a próbálkozás, de egy áramlat szembe haladt a vontatóhajókkal, így lényegében semmit sem haladtak. Végül a Republic annyira megtelt vízzel, hogy feladták a mentést és hagyták, hogy elsüllyedjen. Ekkor már csak két személy – Sealby kapitány és Williams másodtiszt – tartózkodott az utolsó pillanatig a süllyedő hajón, majd amikor már a víz alá merült, egy-egy úszó ládába kapaszkodva igyekeztek a víz felett maradni. Szerencsére a tenger nyugodt volt és végül vagy húsz perces keresés után megtalálták őket.
Az eseményről szóló beszámolójában az egyik lap így minősítette a történteket:
Jack Binns a Republicon három évig szolgált. 1912-ben a Titanicon is szolgálhatott volna, de közben meggondolta magát és inkább a szárazföldet választotta. Később – már az első világháború alatt – leendő pilótákat oktatott, és megtanította őket a rádiózásra és a kódolásra is.
A Republic, bár elnyelték a hullámok, emléke nem merült teljesen feledésbe. Már a katasztrófát követően felröppentek olyan hírek, hogy nemcsak tehetős utasokat vitt volna Európába, hanem mesés értékű kincset is: 15 tonna aranyrudat, aranypénzeket az USA haditengerészetének Nagy Fehér Flottája számára, amely három szakaszban 1907. december 16-a és 1909. február 22-e között körbe hajózta a Földet.
Mások szerint ennek a drága rakománynak egy részét azok a pénzadományok képezték, amelyeket a földrengést túlélt, de nincstelenné vált emberek megsegítésére szántak. Aligha meglepő, hogy az efféle szóbeszédek izgalomba hozták a kincsvadászokat is. Természetesen a Republic értékesnek mondott rakományát is igyekeztek felkutatni. A roncsokat azonban csak 1981-ben találta meg egy Martin Bayerle nevű fanatikus, aki egy csapattal átvizsgálta a maradványokat.
Nagy bánatára a kincsek nem kerültek elő, viszont rátaláltak arra a rekeszre, ahol sok borospalackot tároltak. Később néhány évet börtönben is ült, mivel 1991-ben féltékenységből lelőtte felesége szeretőjét. Szabadulása után ismét a kincs felkutatása lett az életcélja, sőt a 2010-es években egy bírósági döntés értelmében őt illeti meg a Republic feltételezett drága rakományának tulajdonjoga. Bayerle ma már túl van a hetvenen, de továbbra sem adja fel, igazolva az ismert mondást, hogy a remény hal meg utoljára.
