Álmodozások kora, avagy zöldítés minden áron?
Európában ma már egyre többen vélik úgy, hogy a globális felmelegedés nem az emberi tevékenység következménye, noha a politikusokat és döntéshozókat a klímaaktivistának nevezett szervezetek és a mainstream sajtó által következetesen futtatott személyek (lásd: az autista svéd lány, Greta Thunberg) olyan hevesen „győzködték” ennek az ellenkezőjéről, hogy nagyszabású gazdasági programot dolgoztak ki a felmelegedés lassítása, illetve leállítása céljából.
Ez lenne a zöld energia termelésének és alkalmazásának folyamatos növelése (zöldítés) a hagyományos, az úgynevezett klímaváltozást kiváltó, túlságosan sok szén-dioxidot termelő technológiák és erőművek visszaszorításával.
A Green Dealként („jó sok zöld”) elhíresült program egyik alaptétele, hogy a klímaváltozás okozója maga az ember, tehát fokozatosan le kell építeni azokat az iparágakat és agrár ágazatokat, amelyek tevékenysége, illetve termékei produkálják az üvegházhatású gázokat, mindenekelőtt a szén-dioxidot és a metánt. Így kerültek célkeresztbe például a belsőégésű motorokkal működő járművek, elsősorban a személygépkocsik, amelyek gyártását 2035-ig végleg leállítanák, de a szarvasmarhatenyésztők is aggódhatnak, hiszen a jámbor jószágok emésztése során metán is keletkezik. Maga az Európai Bizottság és a néppárti – szocialista – zöldpárti többségű Európai Parlament már sok évvel ezelőtt célul tűzte ki az ún. alternatív energiaforrások – szél- és napenergia – felhasználásának növelését a hagyományos (elsősorban a földgázon alapuló) hő- és villanyerőművek, sőt az atomenergia rovására.
Ez az elképzelés lehetne akár rokonszenves is, elvégre a szélenergia vagy a napenergia valóban nem jár túlzott szén-dioxid kibocsátással, csak hát a szél hol fúj, hol nem, van ahol csak nagyon gyengén, de éppenséggel túlságosan hevesen is, viszont ahhoz, hogy érdemleges mennyiségű villanyáramot termeljünk a szél segítségével elég nagy területen kell kihelyezni szélkerekeket (szélturbinákat) és ezek a szélfarmok nem mindig nyújtanak esztétikus látványt. De ez lenne még a legkisebb probléma, hiszen vannak térségek, ahol a szél általában „kéznél van” – ilyen például a legtöbb, tengerparttal is rendelkező ország, mint Dánia, Németország, Hollandia vagy éppen Spanyolország, ahol valóban számottevő mennyiségben termelnek villanyáramot szélenergiával –, de ott, ahol a szél mennyisége ingadozó és még csak széltérképek sem segítik a szélfarmok kivitelezőit, bizony nem egyszerű feladat a megvalósítás.
Magyarországon az országgyűlés 2016-ban megtiltotta szélerőművek telepítését, az ökoaktivisták nem kis bosszúságára, mert szerintük semmitmondó érvekkel próbálták indokolni a döntést. Leginkább azt kifogásolták, hogy a szélfarmnak minimálisan 12 kilométerre kellene lennie valamilyen településtől, ami persze kivitelezhetetlen, mert ez legalább 24 kilométert feltételez két helység között. Egy dologról azonban ők sem beszéltek: Közép-Európa szélviszonyai mennyire összevethetők a tengerpartok menti viszonyokkal. A napenergiával a helyzet bizonyos értelemben hasonló, hiszen elsősorban a nyári hónapokban számolhatunk folyamatos napsütéssel, a szürke, ködös, esős időjárás nem igazán segíti a napelemek feltöltődését. Aztán megoldandó gond a fölöslegben keletkező energia tárolása vagy elosztása, amit egyesek úgy képzelnek el, hogy szivattyús víztározós energiatárolókat kell építeni. Az egyiket magasabbra, a másikat alacsonyabbra, és amikor az energia feleslegben termelődik, az alsóbb tározóból felfelé nyomatnák a vizet, amikor viszont kevés az energia, a felsőből lefelé áramolna a víz, amely egyúttal meghajtja az áramtermelő turbinákat. Vajon hány ilyen rendszert kellene telepíteni és hol? Nos ez a kérdés a napenergia esetében is felvetődik, arról nem beszélve, hogy a napelemekkel tájainkon leginkább lakóházak, kisebb ipari egységek villanyáramellátását lehet biztosítani. (A magyarországi szigorú törvényről 2023-ban társadalmi vitát hirdettek és felvetődött a 12 km csökkentése 700 méterre. A tilalmat 2024-ben feloldották.)
Néhány éve az EU az atomenergiát visszaminősítette „tiszta energiává”, így elvileg nincs akadálya újabb atomerőművek építésének, de Németországban mára az utolsó atomerőművet is bezárták (Ausztriában meg el sem indították), ezért Franciaországból importálnak atomenergiából származó villanyáramot. Ezt annak idején az az Angela Merkel kancellár rendelte el (a japán fukusimai atomerőmű balesete után), aki egyetemi végzettségét tekintve kvantumkémikus (egyébként Prágában ugyan annál a professzornál, Rudolf Zahradníknál vizsgáztam – igaz, jónéhány évvel korábban –, akinek Merkel az 1980-as években doktorandusza volt!), tehát – gondolom – tisztában kellett lennie az atomerőművek alapelveivel és biztonságával is. Aztán a „karbonsemlegesség” nagyobb dicsőségére barnaszénnel működő és így erősen környezetszennyező és persze sok szén-dioxidot is kibocsátó erőműveket állítottak ismét üzembe, és újranyitottak sok olyan bányát, amelyek művelésével már évtizedekkel korábban felhagytak, sőt az is megtörtént, hogy egy barnaszénbánya megnyitása miatt településeket kellett felszámolni.
Ez azonban a németországi zöldeket már nem zavarta, annál inkább a belsőégésű motorokkal hajtott járművek gyártása, és ezzel elindították Európa vezető gépkocsigyártó vállalatainak – Mercedes, Volkswagen stb. – a leépülését, illetve más országokba, kontinensekre történő kitelepülését. De általában a német ipar leépülése is a zöldek „áldásos” politikájának a következménye. Most, hogy lezajlottak az előrehozott németországi választások és a zöldek jónéhány százalékot vesztettek, így feltehetően az újonnan felálló kormányban már nem kapnak helyet, az ember azt gondolná, hogy talán ez a „green deal” politika mellékvágányra kerül és ismét beindul a német gazdaság, amelynek állapota akarva-akaratlanul egész Európa gazdaságára kihatással van. Ez azonban ma még kérdéses. Már az Európai Bizottság is felismerte, hogy a kitűzött „klímacélok” megvalósítását is lassítani kellene és az EB zöldátállásért felelős alelnöke, a mellesleg jogász végzettségű spanyol Teresa Ribera elismerte, hogy a CO2 kibocsátásának 2040-re tervezett 90 százalékos csökkentése „nem magától értetődő”.
A szén-dioxid minden rossznak az okozójává vált és ezt elsősorban olyan politikusok, törvényalkotók és klímaaktivisták hirdetik, akik nem természettudományokat, hanem politológiát, szociológiát, jogot, esetleg egyéb társadalomtudományokat tanultak, de lehet, hogy nincs is egyetemi szakképesítésük. Pedig illene tudniuk, hogy a szén-dioxid az élővilág működésének egyik fontos vegyülete, amely nélkül a növények nem tudnának szervesanyagokat előállítani. A vizekben sokkal több oldott szén-dioxid van, akár molekuláris állapotban, akár valamilyen vegyület formájában, mint a légkörben. Egy-egy vulkánkitörés során is jelentős mennyiségű szén-dioxid kerül a levegőbe, tehát az ún. „karbonsemlegesség” elérése eleve vágyálom. Az egészben a paradox az, hogy a vízgőz a leginkább üveghatású gáz, tehát ennek a mennyisége határozza meg valójában a hőmérséklet alakulását.
A kívánatosnál nagyobb felmelegedés ugyanakkor a korábban zöld térségeket kiszáríthatja és ennek következtében sivatagosodás indul be, amit az afrikai Szahara példája szemléltet a legszembetűnőbben. Vagy öt-hatezer évvel ezelőtt még számottevő növény és állat élt ott, és természetesen a Szaharában talált sziklarajzok az ember folytonos jelenlétét is igazolták. De i. e. 4000 táján elkezdődött egy újabb felmelegedés, aminek az okait nehéz lenne pontosan kideríteni és ennek következtében a Szahara ma olyan, amilyennek ismerjük. Másrészt ennek köszönhetően Mezopotámia térsége és Egyiptom is civilizációs fejlődésnek indult. Ebben az időszakban az Indus-völgyi civilizáció (Mohendzsodáro, Harappa és sok más város) is szárba szökkent, hogy aztán egy újabb lehűlés véget is vessen ennek.
Hőmérsékletingadozások azóta is voltak. Ezt olykor egy hatalmas vulkánkitörés idézte elő, ami átmeneti lehűlést okozott (miután a napsugárzást elfedő sok vulkáni hamu és por került a levegőbe) és kihatással volt nemcsak a mezőgazdasági termények mennyiségére és minőségére, hanem társadalmi feszültségekhez is vezetett, mert az emberek éheztek és az uralkodókat okolták a bajokért. Közismert, hogy a koraújkorban Európában egy kisebb jégkorszak alakult ki, ennek tudják be sokan az 1618–1648 között zajlott ún. harmincéves háború borzalmait, de ezt megelőzően is voltak hidegebb és melegebb évtizedek, amit a Nap tevékenységének ingadozásával is összefüggésbe hoztak.
Az efféle példákat még sorolhatnánk, miközben jól látható az is, hogy az emberi tevékenységnek akkoriban nem volt semmilyen szerepe ezekben a folyamatokban.
Mivel a klíma alakulását a Föld közel ötmilliárd éves történetében a kozmikus hatások, a Nap tevékenysége, illetve a Föld pályamozgásának, forgástengelyének különböző szögek mentén lejátszódó változásai, és természetesen a vulkanikus folyamatok egyaránt befolyásolták, ezért a mostani globális felmelegedés okait sem lehet az emberiség számlájára írni, noha kétségtelen, hogy meggondolatlan ténykedése sok negatív következménnyel jár, de ez elsősorban a környezetszennyezés kategóriájába sorolható (az ipari termelés során a légkörbe jutó kénvegyületek, nitrogén-oxidok, illetve a talajba bemosódó káros vegyületek és az óceánokat egyre nagyobb mértékben ellepő műanyagdarabok).
Az orosz-ukrán háború okozta energiaválság Európában számtalan olyan – elképesztően érthetetlen – intézkedést szült (szankciók Oroszország ellen, az Ukrajnába küldött száz milliárdok, amelyek felhasználását senki nem ellenőrzi, meg az irgalmatlan nagyságú, az európai adófizetőket sújtó újabb hitelek tervezett felvétele, ugyancsak Ukrajna számára, hogy folytathassa a proxyháborút, amelynek egyetlen eredménye sok százezer halott és nyomorék stb.). Mindezt azonban akár összefüggésbe hozhatjuk a globális felmelegedéssel is, hiszen a történelem során erre már számtalan esetben volt példa. Az Afrikából Európába tartó migránsok tömegeit valószínűleg az időjárás radikális átalakulása is kimozdította lakóhelyükről, hiszen az életkörülményeik megromlottak, de a különböző nemzetiségek és társadalmi csoportok együttélése is elmérgesedett.
A zöld átállás EU-politikája végeredményben egy vágyálomból való keserű felébredés lesz, hiszen már most katasztrofálisan meggyengítette az európai ipar konkurenciaképességét: jelentősen megdrágította a termelést, amit az olcsó orosz nyersanyagimport leállítása csak tovább fokozott, ugyanakkor az USA is komolyan beleszólt a maga módján ebbe a folyamatba, hogy most Kínát ne is említsem. Eközben jelentősen megnőtt az infláció, ami sok nagy nemzetközi kereskedelmi cég kapzsiságának a rovására is írható. De az eszeveszett fegyverkezés mellett sem mehetünk el szó nélkül. Ez lesz az, ami végleg tönkre teszi Európát.
Friss hír, hogy a hamarosan leköszönő német parlament a leendő kancellár, Friedrich Merz kezdeményezésére még utolsó döntésével egy billió euró beruházási csomagot fogadott el, felrúgva az alkotmányos tilalmat, de mindenekelőtt kihasználva, hogy ma az ellenzéknek még nincs annyi szavazata, hogy megakadályozhatná az alkotmányos többséget. A jövő héten felálló új német alsóházban az AfD-nek és a Linkének együtt már lenne annyi képviselője, hogy egy ilyen javaslat ne mehessen át. Nyilván ezért kellett erről még most dönteni és erre bizonyos ígéretekkel még a választásokon szerényebb eredményt elért, így már nem kormányképes zöldeket is sikerült a javaslat támogatására bírni. Hogy ebből a hatalmas összegből mennyi jut a német ipar talpra állítására, a zöldítésre, az újabb migránstömegek ellátására, új fegyverek beszerzésére és mennyi Ukrajna további támogatására – egyelőre nem tudható. De ne legyenek kétségeink, a jelenlegi zavaros külpolitikai helyzetben semmi jóra nem számíthatunk. Hogy ebben milyen szerepe van a globális felmelegedésnek, illetve a kisstílű, a problémák valós megoldására alkalmatlan politikusoknak, azt még nem sikerült eldönteni.
