A véres Garam
Amikor 1944 végén Sztálin parancsára megindult frontparancsnokai között a versengés Budapest elfoglalásáért, a 2. Ukrán Front a Duna-kanyartól északnyugatra, a Garam és az Ipoly térségében próbálta észak felől bekeríteni a magyar fővárost. A 6. gárda-harckocsi- és a 7. gárdahadsereg támadása azonban a szívós magyar–német védelmen fennakadt, s e térségben a harcok egészen 1945 márciusának végéig tartottak.
Letkés és a Duna között a „Szent László” hadosztály védekezett, parancsnokuk, vitéz Szügyi Zoltán vezérkari ezredes szavainak szellemében:
Mivel a szovjet páncélos ékek Léváig jutottak, a német LVII. páncéloshadtest részei – köztük a kecskeméti 2. páncéloshadosztály – a Garam és az Ipoly között ellentámadást hajtottak végre, hogy megakadályozzák Budapest északi bekerítését. A Börzsöny nyugati lábainál azonban elakadtak, s mivel Letkés és Ipolyszalka az ellenség birtokába jutott, a „Szent László” hadosztály önfeláldozásának köszönhetően december 28-án hátráltak a Garam túlpartjára, ahol az ellenség Kicsind és Kőhídgyarmat térségében megvetette a lábát. E küzdelmet vitéz nemes bárcziházi Bárczy János főhadnagy így jellemezte: „A Szent László hadosztály azt a feladatot kapta, hogy – általában a Garam vonalában – széles sávban védekezésre rendezkedjen be. (…) Egyedül maradtunk a Garam partján szemtől szembe az ugrásra készen álló, hatalmas szovjet bunkóval (…) Harckocsit ekkora tömegben még sosem láttam (…)”
A Festung Budapest felmentésére indított „Konrad” hadműveletek idején a szovjetek 1945. január 6-án ismét támadásba lendültek. A Garam alsó folyásától elérték Udvardot, ám nem tudtak a Dunán partot váltani, hogy a IV. SS-páncéloshadtest hátába kerüljenek. Esztergomtól északra, a Garam nyugati partján a 7. gárdahadsereg egy 17 km széles és 16 km mély hídfőt képezett.
A környék lakossága sokat szenvedett. A komáromi helytörténész, Szénássy Zoltán írt arról, hogy a hidegben a kivezényelt lakosság nem tudta eltemetni a halottakat. „Szénné égett emberi testek, emberi testrészek hevertek szanaszét: itt egy kéz, ott egy láb tanúskodott a háború borzalmairól. De a legborzasztóbb látványt a Duna-part nyújtotta. Az egykori piac terére bevontatták a még használható szovjet tankokat. Az egyikben benne ült a vezetője. Jobb keze a botkormányon, bal kezében egy csomó haj, feje azonban nem volt.”
Az Izsán felvett rendőrségi jelentésből megtudható, hogy a község megszállásakor a szovjetek módszeresen kifosztották a lakosságot, leölték a háziállatokat, ész nélkül harácsoltak, törtek-zúztak. És erőszakoskodtak, „csak éjjel mentek a lakásokba, illetve a pincékbe és onnan hurcolták el őket (vagyis a nőket). Az is megtörtént, hogy az anyát a férje és gyermekei előtt becstelenítették meg, vagy idegenek előtt is. (…) Általános vélemény volt az, hogy a szovjet katonák állandóan részegek voltak és a legdurvább és legkomiszabb égetett szeszt, a denaturált szeszt, kölnivizet és vodkát ittak. Vandalizmusuknak főleg ez volt az oka.”
Budapest bevétele után a szovjetek arra készültek, hogy Bécs és Pozsony–Brünn felé törjenek. A garami hídfőből megindulva komoly veszélyt jelenthettek a dunántúli német erők balszárnyára, miközben a németek is támadást terveztek a Dunántúlon, hogy onnan kiszorítsák az ellenséget és biztosítsák felvonulási területüket, illetve a nyersanyag-lelőhelyeket.
A Garamnál újból fellángoltak a harcok: február 17-én megindult a „Déli szél” (Südwind) fedőnevet viselő hadművelet, célként megjelölve a szovjet garami hídfő felszámolását. Hajnali négy órakor, komoly tüzérségi előkészítés után a német 8. hadsereg gyalogsága és páncélosai az oda vezényelt I. „Leibstandarte” SS-páncéloshadtesttel együtt északról indultak meg, hogy a szovjeteket a folyóba szorítsák és hídfőket képezzenek Garamkövesdnél, Kőhídgyarmatnál, Kéméndnél és Bénynél. Előrejutásukat nehezítette a szovjetek mélyen tagolt védelmi rendszere, valamint az olvadás miatt felázott talaj.
A támadás meglepetésszerű volt, hiszen a szovjet felderítés nem észlelte ennek előkészületeit. A leharcolt szovjet 24. és 25. gárda-lövészhadtestek hét hadosztályára 260 páncélos zúdult. A németek másnap már 12 km mélységben hatoltak be a hídfőbe, február 19-én pedig visszafoglalták Búcs és Bátorkeszi mellett Párkányt és Nánát. Habár a szovjetek uralták a légteret, a németeket mégsem tudták feltartóztatni, a 7. gárdahadsereg pedig oly sietve ürítette ki a hídfő déli részét, hogy két hadosztályának szinte valamennyi nehézfegyvere hátra maradt. Közben folyamatosan érkezett a szovjet erősítés Budapest felől, amelyből a németek azt a téves következtetést vonták le, hogy ellentámadásra számíthatnak.
Február 21-én a németek délről és nyugatról betörtek a műszaki zárakkal megerősített Kőhídgyarmatra, ahol a szovjet lövészek szívósan kitartottak. Tüzérségük és csatarepülőik megállították a németeket, akik csak február 23-án foglalták vissza a települést. Habár Bibit-pusztánál a szovjetek sikeres ellenlökést hajtottak végre, hídfőállásuk a Kéménd és Bény közötti partszakaszra zsugorodott. A szovjet tüzérség eredménytelenül próbálta meghiúsítani a németek felzárkózását, így azok február 24-én hajnali két órakor – rövid tűzcsapást követően – behatoltak a leszűkült hídfőbe és 17 óra 20 perckor birtokba vették. A szovjeteket visszaszorították a megáradt folyó keleti partjára, de ott már nem tudtak megkapaszkodni.
A harcokban a németek véres vesztesége 6471 fő volt és 134 páncélosuk semmisült meg vagy vált harcképtelenné. A szovjetek 8800 főt vesztettek, a németek 90 szovjet harckocsit és önjáró löveget, valamint 334 löveget kilőttek vagy zsákmányoltak.
A második világháborúban ez volt a Waffen-SS utolsó támadó hadművelete, amely elérte célját. A Garam mentén viszonylagos csend állt be. A szovjetek bécsi–pozsonyi támadó hadműveletének területnyereségei miatt végül a németek 1945. március 28-án kiürítették ezt a védelmi vonalat.
