A száj- és körömfájás nyomában Kórósi Rudolf állatorvossal
Kórósi Rudolf 89 év emlékeivel a háta mögött mesél a száj- és körömfájás járványáról, amely évszázadokon át kísérte az ember és az állatok sorsát. Egészen gyerekkorától a modern korig kalauzol minket, miközben egy olyan fertőzés történetét bontja ki, amely most hosszú idő óta először mindannyiunkat foglalkoztat nap mint nap.
– kezdi Kórósi doktor, és máris egy másik világ tárul fel előttünk. Az ő idejében, a múlt század első felében a száj- és körömfájás nem volt ismeretlen vendég a falvakban, ám a kisebb állományok és a lassabb életmód miatt kevésbé terjedt pusztító hullámokban.
– emlékszik vissza. A gazdák 8-10 szarvasmarhát tartottak, teheneket és igavonó ökröket, amelyeknek munkaképessége létfontosságú volt. Ha felütötte fejét a fertőzés, nem ritkán szándékosan megfertőzték az állatokat a takarmánnyal, hogy a 10-14 napos betegség gyorsan lebonyolódjon, és a nyári munkák idejére újra munkaképesek legyenek.
– jegyzi meg, hangsúlyozva, hogy nem minden állat kapta el a vírust, még ha szándékosan próbálták is terjeszteni. Különös módon a betegség akkoriban inkább „szájfájásként” jelentkezett, a körömgyulladás kevésbé volt hangsúlyos.
– mondja az állatorvos, utalva arra, hogy a vírus ősidők óta jelen van a szabadon élő állatok körében, és bármikor felbukkanhat egy állományban.
Az idők változtak, a világ felgyorsult, és ezzel a fertőzés terjedése is új dimenziókat kapott:
– magyarázza Kórósi Rudolf. A globalizációval a vírus is gyorsabban utat talál: egy dél-afrikai gazda beteg tehene által megérintett gyümölcs órákon belül Európában landolhat, a szalmában vagy takarmányban pedig hónapokig túlélhet a kórokozó.
A hetvenes évekre már nagyobb állományoknak kellett szembenézni a járvánnyal. Az egyik gazdánál állapítottak meg betegséget, aki egy hízlaló telep közelében lakott. A hatóságok szigorú lezárást rendeltek el, az egészséges állatokat is levágták, hogy megvédjék a húsellátást.
– emlékszik vissza, azonban akár apró részletek is megmutatták a védelem törékenységét: ha egy gazda elásta az akkor nagy értéknek számító gumicsizmáját, majd hetekkel később kiásta, általában egy héten belül felütötte fejét a fertőzés az ő állományában is.
Apró kis részletek is elegek ahhoz, hogy egy fertőzés tovább kerüljön – vonja le a tanulságot.
A száj- és körömfájás vírusa szívós ellenfél. Az állatorvos szerint akár 5-6 hónapig is túlélhet a takarmányban, és bár 50 fok felett vagy lúgos környezetben elpusztul, a tökéletes védelem szinte lehetetlen. A fertőzés gyakran már az első tünetek előtt terjed, és nem minden állat mutatja a klasszikus jeleket, ám később a szájüregben hegek árulkodnak a betegségről.
A védőoltás sem bizonyult csodaszernek. A hetvenes években kötelezővé tették, de 1992-ben eltörölték, mert a hét vírusfajta és öt altípus ellen nem lehetett egységes vakcinát készíteni.
Tehát abban az esetben, ha egy állományban megállapítjuk a vírus jelenlétét, és az állomány vakcinázva volt, nem tudjuk egy egyszerű módszerrel elkülöníteni, hogy az a vírus honnan ered.
Kórósi Rudolf egy meglepő példával zárja gondolatait:
A szél, az emberek mozgása, a kereskedelem mind csatornát nyit a fertőzésnek. A modern korban, ahol egy állomány felszámolása napokig vagy hetekig tarthat,
– ezért oltanak még olyan állatokat is, amelyeket később amúgy is levágnának.
Kórósi Rudolf évtizedeken átívelő tapasztalatai arra figyelmeztetnek: a száj- és körömfájás nem csupán egy állatbetegség, hanem egy örökös kihívás, amely a múltból a jelenbe nyúlik, és amelynek kezelése apró részleteken múlhat.
A vírus ott lapul, várakozik – és csak rajtunk múlik, mennyire tudjuk kordában tartani.
