Volt mit megbeszélni magammal
Egy éve nem telik el úgy nap, hogy bármilyen összefüggésben ne kerülne szóba korunk első számú betegsége, a koronavírus. Ilyenkor a legritkább esetben hallunk pozitív kicsengésű hírt, hiszen az ilyen-olyan mutációk rendkívül sok embert megbetegítettek, sok családban okozva fájdalmas veszteségeket.
Egy szerencsés végkimenetelű történetet szeretnénk bemutatni, amelyben ugyanúgy benne volt az aggódás, a félelem és a szenvedés. A királyhelmeci Kuczmann Anikó gyógyszerész számára a 2021. január 20-a és február 20-a közötti időszak maga volt a rémálom.
Kérem, mesélje el, mi történt!
Január második hetében éppen a védőoltás beadására készültünk, amikor Péterrel, a férjemmel csináltattunk egy PCR-tesztet, mert az egyik munkatársunkról kiderült, hogy fertőzött. Sajnos, mi is pozitívak lettünk. Bezártuk hát a patikát, és egy „hosszú hétvégére” karanténba vonultunk. Péter viselte rosszabbul a betegséget, én csak lázas és fáradt voltam. Hétfőn elmentünk a helyi kórház Covid-osztályára, ahol infúziót kaptunk, CT- és röntgenfelvételeket készítettek, majd azzal engedtek haza bennünket, hogy másnap jöjjünk vissza. Az eredményeink alapján azonban másnap már nem térhettünk haza, közös kórterembe kerültünk a férjemmel.
A következő két hétből ma is elővillannak bennem képek, ám ezek az álom és a valóság elegyei. Megmaradt bennem például egy nagy méretű falióra, az, hogy Budapestre szöktem, hogy agymosásra vittek, hogy borzasztóan zavar az arcomra helyezett maszk és gépek sípolnak körülöttem, hogy ég a villany, hogy olykor fázom, máskor meg nem értem, hová tolják az ágyamat stb. Mindeközben mély altatásban voltam. Amikor felébresztettek a kómából, akkor sem tértem azonnal magamhoz, bizony a visszaérkezés egy hétig is eltartott.
Ezt követően a tesztjei már negatívak lettek.
Ezután a Covid-osztályról a sürgősségi osztályra kerültem. Arra már határozottan emlékszem, hogy minél hamarabb szerettem volna hazamenni, de az ápolók és a nővérek bebizonyították, hogy erre még nem állok készen. Az első felülésnél forgott velem a világ, az ágy szélébe kapaszkodtam, hogy vissza ne dőljek. Újra kellett tanulnom járni, felállni, mert az izmaim úgy legyengültek, hogy képtelenek voltak megtartani a súlyomat. Az első étkezés is emlékezetes marad, annyira remegett a kezem, hogy nem találtam el az ételt. De világéletemben erős akaratú ember voltam, nem akartam, hogy etessenek, inkább megküzdöttem a reggelimmel.
Hogyan emlékszik vissza az egészségügyi személyzet munkájára?
Hogyan élte meg azt az egy hónapot a családja?
A férjem elég hamar kijött a kórházból, tőle tudom, mennyien imádkoztak értem. Ha erre gondolok, még ma is könnybe lábad a szemem! Olykor-olykor beengedték hozzám, de a látogatásaira nem emlékszem. Azt azonban tudom, hogy a családom nagyon bízott a gyógyulásomban, és el sem tudták képzelni, hogy soha többé ne térjek haza. Tudat alatt én is azt sugalltam magamnak, hogy vissza kell jönnöm, hiszen álmomban Budapestre szöktem, és ezt nagyon szégyelltem az orvosok előtt.
Azt mondja a népi bölcsesség, minden rosszban van valami jó. Igaz ez az ön betegségével kapcsolatban is?
Ó, hogyne! Volt mit megbeszélnem önmagammal. Ez egy meghatározó emlék marad számomra.
Úgy érzem, a koronavírus figyelmeztető jel az emberiség számára: nem jó az, amit és ahogyan teszünk. Biztos vagyok benne, hogy február 14-éről, a kómából való ébresztésem időpontjáról minden évben meg fogok emlékezni.
Mit érzett azután, hogy végre kikerült a kórházból?
Eleve bíztam abban, hogy ha meg is kapom a vírust, a betegség enyhe lefolyású lesz, hiszen évek óta nem voltam beteg. Ráadásul most az influenza elleni oltást is megkaptuk. Az egész derült égből villámcsapásként ért. Akkor kezdtem el igazán félni, amikor hazajöttem. Mi lesz, ha nem fogok felébredni? Hiszen itthon nincsenek gépek, hogy jelezzék a bajt! Az is gyötört, mi lesz, ha egy újabb mutáns ismét megfertőz. De fokozatosan sikerült kiiktatnom az életemből ezt a félelmet. És amíg csak lehet, itthon maradok, nem térek vissza a gyógyszertárba. Bár hiányzik az emberek társasága, a tanácsadás, még nem érzem készen magamat a visszatérésre.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2021/16. számában)
