Tizenhárom évig a rock másik oldalán

Nem tudom, hogy van-e olyan felvidéki magyar rockzenekar, amely még nem lépett fel a   Soul Hunterben. Ha van is, nem sok. Mégis, az utóbbi időben felröppentek olyan hírek, hogy bezár a klub, ugyanis Tomi és felesége, Veroni úgy döntöttek, hogy szép volt, jó volt, de elég volt, szeretnének valami másba is belekóstolni. 

Hallomásból tudom, hogy rengetegen búslakodtak emiatt, hiszen nem hogy a környéken, de messzebbre sem volt olyan hely, ahol az ide szokott zenebarátok és rajongók igényeit hasonló színvonalon elégítették volna ki. Aztán mindenki megkönnyebbülésére fordulat állt be: Kovács Koppány, a Rómeó Vérzik frontembere és a banda technikusa, Danics Roli továbbviszik a zenés helyet. Ígérem, velük is készül majd egy beszélgetés, ezúttal azonban Tomit faggattam a klubról és az eddig eltelt időszakról.

– 15 éve, amikor ide költöztünk és lakást vettünk Szerdahelyen, nem volt hová menni szórakozni. Ilyen spontánul jött az egész – mesélte lazán Tomi, alias Bill Hunter, akinek még korábban volt egy rövid, de intenzív zenei karrierje a féli Devil Street 13 rockabilly zenekar élén, azaz a 13-as szám végigkíséri az életét, de ahogy tapasztaltam, nem tűnik babonásnak, ráadásul a klubot is 2010. február 13-án, pénteken nyitották meg. A szót tehát tett követte, s mivel muzsikusként is szembesült az akkori zenés klubok felszereltségének hiányosságaival, olyan klubot hozott létre, ahol nemcsak a közönség, a zenészek is komfortosan érezhetik magukat. 

– Megtaláltuk az épület gazdáit, beszéltünk velük, kiadták, még az engedélyezés is könnyen ment, azonban mindig ott lógott a levegőben, hogy elvehetik. Sok mindenre számítottunk, de arra nem, hogy az emberek a klubból kimennek az utcára és hangosan beszélgetnek, s ez egyeseknek nem tetszett. Amikor aztán pár évre rá átköltöztünk a nagy épület másik oldalára, lényegében meg is szűnt az összes probléma – emlékezett vissza a kezdetekre Tomi. A legtöbb munka természetesen a hangszigeteléssel volt, de a szennyvíz elvezetését is meg kellett oldani, és minden más olyan problémát, ami akár egy ház átalakításánál is előfordul.

Ez viszont nem tántorította el hősünket, aki – ahogy mondani szokták – egyből „belecsapott a lecsóba”, felvett egy kis kölcsönt, majd felmondott a munkahelyén. Vagy siker lesz, vagy bukás... Végül is anyagilag sokáig a kettő között lavíroztak, szakmailag azonban hatalmas megbecsültség övezte a szórakozóhelyet, még a magyarországi zenészek körében is szájról szájra terjedt a klub jó híre. Itt ugyanis mindenkit megbecsülnek, még a kezdőknek is jár a benzinpénz, a back stage, a hangosítás és a fények. Olyan meg nincs, hogy az előzenekar rosszabbul szól, mint a fő banda, s ha mégis, akkor az csak miattuk van így.

– Szerencsére elég hamar ismert lett a klub neve, s így már nem kellett azon törni a fejünket, hogy kit hívjunk meg, hiszen maguktól jelentkeztek az ismertebb zenekarok is – mondta Tomi.

Nemrég az 50. jubileumát ünneplő P. Mobil járt a klubban, amikor úgy is összejött 300 ember, hogy 200 jegyet már elővételben értékesítettek. Pár éve pedig a Leander Kills adott hasonló koncertet nagyjából ugyanennyi rajongónak, de volt már ott többször a Kowalsky meg a Vega, a Moby Dick, a Bohemian Betyars vagy a Junkies is.

Fotó:  Lacza Gergely

A klub jellegzetes dizájnja is legendás, ami a rockabilly, a punk-rock és a metál zene szimbólumait is magán hordozta és a rock 'n' roll életformát testesíti meg, amellyel a közönség is maximálisan azonosulni tud.

– Főleg a világítással voltak gondjaink, ugyanis laikusként nehéz volt kivitelezni azt, amit szerettünk volna. Azt hittem, hogy ha fekete lesz a mennyezet és a lámpák lefelé világítanak, akkor felnézni sötét lesz, de aztán láttuk, hogy a világos csempe visszaveri a fényt. Sok helyütt azt csinálják, hogy a falakat telefestik graffitikkel, mi azonban leakasztható képeket nyomtattunk, amelyek sokkal mobilisabbak egy átalakítás során, ráadásul így egyedibb, karakteresebb is lett a végeredmény. Ami pedig a zenét illeti, minden jöhet, ami a „csövön” kifér, csak élőzenéről legyen szó. Főleg a rock, a punk és a metál, esetleg a blues törzshelye lettünk.

A P. Mobil zenekar a Covid idején ironikusan hirdette, hogy fellépéseik nem kulturális események, mivel koncertezni szerettek volna. Balgaság lenne, ha tagadnánk, hogy a Soul Hunterhez hasonló szórakozóhelyek is létező kulturális igényt elégítenek ki. A Kisebbségi Kulturális Alap döntnökei azonban máshogy látták.

– Magyarországról, az Emberi Erőforrások Minisztériumától kaptunk olyan támogatást, amikor egy éven át a teljes bérletet megfizették és nem kevés rendezvényünk évek óta az NKA Hangfoglaló Program támogatásával valósult meg. A Kultminor egyszer ugyan támogatott bennünket is, de azóta sem, arra hivatkoznak, hogy ez kommersz tevékenység...

Szinte hihetetlen, de a 13 év alatt nagyobb balhék nem is voltak a klubban, és kisebb összetűzések is csak párszor, amelyeket sikerült a helyszínen megoldani, így a rendőrséget és a mentőket egyszer sem kellett hívni.

Sok jó sztori kering a klubbal kapcsolatban, a tulajdonos házaspár azonban ezekből kimarad, hiszen ami másnak szórakozás, nekik komoly munka, még akkor is, ha ezt örömmel végzik. Mivel mindent ketten csinálnak (csak a nagyobb koncertek alkalmával vannak segítők), így nem lehet lazítani. Amikor kedvenc zenekaraikat hívták a klubba, nem egyszer megtörtént, hogy végül ők nem tudtak szórakozni, mivel annyian voltak, hogy egyszerűen nem engedhették meg maguknak.

Tomi szerint az életben mindig azt kell csinálni, ami boldoggá teszi az embert. Nagyon sokáig boldogok voltak a klub üzemeltetésével, mostanra viszont elfáradtak és máshol keresik a boldogulást, meg aztán 13 év után ők is szeretnének szórakozni egy kicsit... Úgy legyen. Az új tulajdonosoknak pedig mi is sok sikert kívánunk a klubhoz!

Megjelent a Magyar7 2023/24.számában.