Teljes konszenzus talán sosem lesz, de közeledhet a szlovák és magyar álláspont Trianon megítélésében

A színvonalas és minőségi történelmi eszmecsere Szarka László, történész, egyetemi docens, a Selye János Egyetem korábbi dékánja, Gali Máté,  történész, az MCC Történettudományi Műhelyének kutatótanára, valamint Matej Hanula, a Szlovák Tudományos Akadémia kutatója között zajlott.

A beszélgetést Herniges Walter, az MCC Felvidék munkatársa vezette.

Trianonról nem könnyű beszélni, főleg akkor, ha az egyik félnek, sorstragédia, a másiknak pedig történelmi lehetőséget, illetve szabadságot jelent.

Ezt a szakértők is aláhúzták, illetve egyetértettek abban, hogy szükségesek az ilyen jellegű beszélgetések, hiszen még ha nem is születik konszenzus, de közelebb hozzák a szlovák és a magyar álláspontot.

A beszélgetés kiindulópontja az első világháború kirobbanása, illetve az azt követő akkori reakciók voltak. Matej Hanula elmondta, kivétel nélkül minden szlovák háborúzni ment, hiszen kötelességnek vélték, hogy az akkori meggyilkolt uralkodóért, Ferenc Ferdinándért harcba szálljanak. A kirobbant káoszt követően a szlovákok abban reménykedtek, hogy az orosz felszabadítók keletről a szláv nemzeteket összefogják, és egy közös szláv birodalmat hoznak létre.

Gali Máté szerint Tisza István már 1889-ben megfogalmazta azt, hogy Európának fel kell készülni egy nagy háborúra, melynek óriási vesztesége és következménye lehet a térségre nézve. Szarka László arról beszélt, hogy a háború rengeteg emberáldozatot követelt magyar és szlovák oldalról is, akik lojálisak voltak az akkori államalakulathoz, és a háború következtében vesztek oda a frontokon. A felvidéki történész megjegyezte, hogy már akkor és most is bebizonyosodik, hogy puskacsővel, háborúval semmilyen konfliktust nem lehet megoldani, csak a diplomáciai béketárgyalások tudnak megoldást kínálni.

Fotó:  Hajtman Gábor

A háborút követően aztán rendezni kellett a viszonyokat, a békekonferenciát megelőzően több tárgyalásra is sor került.

Matej Hanula azt emelte ki, hogy a szlovákoknak bár véget ért az ezeréves házasságuk a magyarokkal, de mégsem lettek önállóak, hiszen Csehországhoz kerültek, így a csehekkel együtt alkottak egy országot.

Erre reflektált Szarka László is, aki szerint bár 1918-ban a nagyhatalmak elismerték Csehszlovákia létjogosultságát, de a szlovák kérdés nem volt lezárva, mert már korábban is megfogalmazódott egyfajta szlovák autonómia tervezet, illetve egy szlovák néptörvény született, amelyet nem gondoltak tovább, mert a csehszlovák kormányok ezt rendkívüli állapottal, a háború megnyerésével, a franciák segítségével katonailag rendezték.

Gali Máté azzal egészítette ki az elhangzottakat, hogy 1919. januárjában ült össze a békekonferencia, és nagyjából március és május között a határok kérdése lényegében eldőlt. Gali szerint azonban még vitás kérdés volt, hogy Ipolyság, Pozsony vidéke, illetve Burgenland, (a mai Ausztria területe) hova kerül majd, de lényeges változásokra már nem került sor. 1920 májusában már a végleges határmódosítási javaslatot kapta meg a magyar béketárgyaló fél.

Szarka László azonban hozzátette, volt egy vita arról is, hogy a Csallóköz hova kerüljön.

Érdekesség, hogy az amerikai delegáció ragaszkodott ahhoz, hogy jelentős számú magyar már ne kerüljön Csehszlovákia területére, mert fenntarthatatlan helyzet jönne létre, és maga Tomáš Garrigue Masaryk elnök is mérlegelte azt, hogy mi legyen a Csallóköz sorsa.

Végül a kétnapos vitát követően az a megegyezés született, hogy a tömbmagyar területek is Csehszlovákiához kerülnek, ezért aztán a Csallóköz Csehszlovákiához került, de ugyanúgy keleten a sátoraljai vasúti csomópont is fontos volt Csehszlovákia számára, így ott is ezt szem előtt tartva húzták meg a határt. 

Fotó:  Hajtman Gábor

A lakosság is különféleképpen fogadta a határmódosításokat. A beszélgetés során a történészek megegyeztek abban, hogy a lakosság körében feszültséget és felháborodást okozott az új helyzet elfogadása, elsősorban a magyarok körében. Gali Máté szerint ezt egy ideiglenes, átmeneti állapotnak vélték, abban reménykedtek, hogy az elszakított területek újra visszakerülnek.

Szarka László elmondta, a felvidéki magyarok sem hitték azt, hogy ez egy örökös állapot lesz. A csehszlovákokra úgy tekintettek, mint megszállókra, és abban reménykedtek hogy,  idővel visszaáll az eredeti állapot. Matej Hanula is egyetértett abban, hogy a lakosok azt hitték, a csehszlovák hadsereg a békediktátumig egyfajta megszállóként tartózkodik ideiglenesen majd ezeken a területeken, és minden visszatér az eredeti állapotba. Megjegyezte, a mai Dél-Szlovákiában élő etnikai szlovákok egyáltalán nem ünnepeltek úgy, mint például Prágában, vagy Turócszentmártonban, Nagyszombatban. Az egyszerű átlagos szlovákokat kezdetben nem foglalkoztatta az a kérdés, hogy a szlovák nemzet "kiszakadt a magyar elnyomásból", hanem a mindennapi élethelyzetükkel kellett megküzdeniük, hiszen a háború után óriási élelmiszerhiány sújtotta azt a vidéket.

A vita zárókérdésére, miszerint elképzelhető-e egyfajta konszenzus Trianon kapcsán a szlovák és magyar fél között, a vendégek egyhangúan azt válaszolták, hogy teljes egyetértés biztos nem lesz, de a hasonló viták, párbeszédek, diskurzusok segíthetnek abban, hogy az álláspontok közeledjenek.