Sosem a kifogást kerestem, hanem a megoldást
Csörgő Árpádot, a Csemadok bősi alapszervezete vezetőségének ma is aktív tagját idén Galántán az országos elnökség Csemadok Életmű Díjjal tüntette ki.
A 72 esztendős Árpi bácsi lokálpatrióta, aki szülőhelyén, Bősön érzi magát a legjobban. Családja is ott lakik, s mint mondta, nem nagyon panaszkodhat, hiszen a jóisten mindent megadott számára. A helyi Csemadokban eltöltött eddigi 46 évét sem feladatként vagy munkaként fogja fel, hanem küldetésként. Egyben kikapcsolódásként is tekint rá, amit természetesnek vesz, és ezt a hozzáállást kívánja átadni a többieknek is, elsősorban a fiatalabbaknak. A 46 év alatt Bősön egyetlen csemadokos kulturális rendezvény sem valósult meg Csörgő Árpád közreműködése nélkül.
Lehet, hogy sokan ezt nem értik, de amikor Csemadok-akció volt, biztos, hogy teremtettünk rá szabad időt. Csemadokosnak lenni szerintem életforma. Hasonlóképpen, mint egy művész, író, zenész, költő esetében, aki a magyar kultúrát szolgálja. Mi a munka mellett a Csemadokban értük el, hogy egy kis magyar kultúrát vittünk az emberek közé.
Árpi bácsi a szervező munkája mellett a helyi énekkar tagja is volt tíz évig és néha színjátszóként is szerepelt. Az alapszervezet alkalmanként több száz fős közönségnek szolgáltatott egész estét betöltő esztrádműsort, amelynek keretében fellépett az énekkar, a citerazenekar, de szólóénekesek is képviseltették magukat. Nemcsak Bősön, hanem a környező falvakban és a testvértelepüléseken (mint például Pázmándfalu) is felléptek, szinte mindenhol telt ház előtt.
– Számomra ezek a fellépések hatalmas élményt jelentettek, mert az anyaországba mehettünk, ahol barátokra is leltünk.
Csörgő Árpád a mai napig aktív szervezője a Csemadok járási kulturális ünnepélyének. Elmondása szerint a ’80-as években ők „eszkábálták” össze a nézőteret, amelynek darabjait először a helyszínre szállították, majd a program végeztével hétfőn el is vitték. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mindezt fizetség nélkül, önszorgalomból tették.
A lelkes szervező nevéhez fűződnek Bősön az adventi koncertek, de Árpi bácsi a fiatalság felé is nyitott, hiszen az Amade László anyanyelvi vetélkedőt is ő indította útjára.
– Ez több mint harminc éve volt. Az iskolában kezdtük, később a Csemadokban folytatódott, aztán átkerült a kultúrházba, hiszen most már 12 csapat versenyez évről évre. Én nem voltam nagy nyelvész, de büszke vagyok a magyarságomra. Hozzátenném azonban, hogy nem szeretek magyarkodni, én csak magyar akarok lenni és annak is maradni. Sikerült a családot is erre nevelnem, mindenki „vámbérys” lett. A vetélkedő tényleg csodálatos, hiszen mi is sokat tanulhatunk a gyerekektől, mert hihetetlenül frappáns megoldásokkal rukkolnak elő. És mindig örömmel jönnek, de a tanító nénik is várják az eseményt, hiszen ennek révén mindenki fel tud töltődni. Ennyit arról, hogy munka, meg hogy fárasztó.
A bősi Csemadokban is napirenden van a fiatalítás kérdése.
– Amikor megkaptam ezt a díjat, úgy gratuláltak hozzá Galántán, hogy reméljük, akkor még egy-két évig csinálod. Mit is mondjak? Ez a díj már kötelez, tehát most már folytatnom kell egy ideig. Nagy örömmel persze, csak hát én már át akartam adni a helyet a fiataloknak, de talán az sem lesz rossz, ha néhány évig látják, hogyan lehet ezt csinálni hosszú távon is. Tehát szeretnék példát mutatni és átadni a tapasztalataimat. Amikor Nagy Anikó, a helyi szervezet elnöke elmesélte, hogy nekem adják ezt a díjat, azt mondtam, nekem nem tisztem megítélni, de én nem érzem úgy, hogy olyan sokat dolgoztam volna.
Aztán elkezdte sorolni, és akkor szembesültem vele, hogy a fenébe is, hát ebben mégiscsak lehet valami. Gondolatban visszarepültem egészen 1980-ig, ugyanis van egy fényképünk, amelyen közösen szerepelek a feleségemmel; éppen egy színházi jelenetet örökít meg a kép. Akkor fogtam fel, hogy mennyi idő telt el azóta. Az is eszembe jutott, hogy én egy énekkarban énekeltem Bősi Szabó Lászlóval. Ő volt a tenor Miklós Ferivel, én meg „vittem” a basszust a többi kitűnő énekessel. Nem voltam nagyon jó énekes, de igen szerettem ott lenni. Hál' istennek, máig működik a vegyes kar, bár férfiak már csak hárman-négyen vannak benne. Örülök, hogy észrevették, mindenhol ott van az ember, és próbál aktívan tenni a közösségért, a magyarságért, s ha a háttérben jól működik a vezetőség, akkor jól tud működni a szervezet. Van három tánccsoportunk, vannak szavalóink, szólóénekeseink, énekkarunk, színtársulatunk és az iskolával, a cserkészekkel nagyon jóban vagyunk. Nem szabad kihagyni az önkormányzatot és a város vezetését sem, hisz stabil hátteret biztosítanak a működésünkhöz, és ugye nem sok alapszervezet kap új székházat.
Azoknak a fiataloknak, akik csatlakozni szeretnének a Csemadokhoz, Árpi bácsi azt tanácsolja, hogy ne munkaként, hanem lehetőségként tekintsenek rá.
A mi dolgunk pedig kultúrával megtölteni. A többieknek, de leginkább a fiataloknak Reményik Sándor soraival üzennék: „Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát!” Mert jövőnk és kultúránk csak akkor lesz, ha a gyerekeink magyar iskolába járnak.
