Régmúlt húsvétok Várhosszúréten
A 93 éves Bözsi néni visszaemlékezése által idézzük fel, milyen volt a kereszténység legnagyobb ünnepe a huszadik század harmincas éveiben Várhosszúréten.
Korintus Lászlóné Nagy Erzsébet, Bözsi néni 1930-ban született Várhosszúréten, és ott él a mai napig.
Azt mondja, gyerekkorában a faluban nem voltak olyan hangsúlyos szokások, mint például a Zoboralján, de azért természetesen készültek a húsvétra. Takarítottak, sütöttek, főztek. A sokfelé szokásos tojásfestés náluk, legalábbis még akkoriban, nem volt jellemző, ők a családban nem festettek, és arra sem emlékszik, hogy mások csinálták volna. Persze az ünnepi asztalról itt sem hiányzott a tojás.
Meg akkor sütöttük a kalácsot, Mama akkor dagasztott be. Mi hárman, lányok segítettünk, a nővérem már férjnél volt akkor. Voltak apró kalácsok, meg voltak nagy, laposak, cifra tepsiben, ezeket aztán össze kellett vagdalni. Túróval, lekvárral, káposztával, krumplival, ilyesmikkel töltve. Egy nagy kenyérsütő tekenő volt, abba volt a kalács beleszórva.
Este templomba mentek, nagyszombati misére.
– Húsvéti énekeket énekeltük, imádkoztunk, litánia volt mondva. Ezzel volt vége nálunk akkoriban, mert pap nem jött Hosszúrétre, mert neki három másik helyre kellett mennie.
Húsvét vasárnapjának délelőttjén ismét templomba mentek, ünnepi szentmisére. Akkor az egész falu ott volt, mondja Bözsi néni. A lányok az oltár előtt álltak, a kicsik legelöl, mögöttük az idősebbek, attól függően, ki milyen osztályba járt. A fiúk fent voltak a kóruson, a legkisebbek pedig a felnőttekkel a padokban.
– Akkor mindenki ment a templomba. Az emberek énekeltek, teli torokból, ahogy tudtak. Ma már ki nem nyissa senki a száját, nem tudnak, nem akarnak, szégyenkeznek egymástól – jegyzi meg.
Felidézi, az ünnep családi körben telt, ettek, ittak, szórakoztak. Vasárnap délután látogatóba mentek, felkeresték a rokonokat. Aznap az asztalra húsleves került csigatésztával, töltött káposzta, tyúkhús, kalács.
Húsvéthétfőn a locsolásé volt a főszerep, ahogy a környéken mondják, öntözködni mentek, délelőtt a fiúk és a legények, délután a férfiak.
Akit megfogtak, öntözték rá a vizet, rocskástól (vödröstől, a szerk.megj.). Csuromvizes vót. Alighogy az egyik csapat elment, már gyött a másik csapat, danolva. A jány alig hogy átőtözött, már megint csupa víz vót, leöntözték. Mindég. Ilyen igen-igen nagy öntözködések vótak régen. Én akkor a legfiatalabb vótam a családba, én elszakadtam előlök, de a többieket megfogták, leöntözték.
Ezután persze vendégül látták az öntözködőket.
Ebben igazat kell adnunk Bözsi néninek. Tényleg nagyon megváltozott a világ, és úgy tűnik, egyre gyorsabban változik. A régi hagyományaink feledésbe merültek vagy jócskán megváltoztak, átalakultak. De, úgy látszik, ez se újdonság.
– Sok minden elveszett. Emlegettek a szüleink is valamiket, de akkor, fiatalon az ember figyelmen kívül hagyta. Meg már nem is jut minden az eszébe az embernek. Rég vót, igaz se vót, azt mondják.
