Régi idők pozsonyi karácsonyai
Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta a karácsonyt, az ő nevéhez fűződik például a betlehemállítás szokása, amely világszerte elterjedt. Az ünnepkört különböző hagyományok és szokások övezik, amelyek vidékenként változnak, de napjainkban megfakultak és karácsonykor az ajándékozásra helyeződik a hangsúly. De milyenek is voltak a régi idők karácsonyai egy olyan városban, mint Pozsony, ahol az emberek kevésbé ismerték egymást, mint mondjuk, egy faluközösségben?
Martina Rácová és Miroslav Baranek fiatal levéltárosok kutatásai alapján a karácsonyt említő, Pozsonyban fellelt első írásos dokumentum – egy afféle karácsonyi üdvözlet – német nyelvű volt és 1441-ből való.
A 17. század második felében a városi számviteli könyvekben a kiadási oldalon nyoma is van a karácsonynak. Az 1680-as könyv például megemlíti, hogy „a polgármester 68 vekni kenyeret vetetett a karácsonyi ünnepekre, ami 23 aranyba került”.
A kenyereket aztán az éjféli mise után a szegények és a városi börtönben sínylődők közt osztották szét. 1857-ből egy Jézuskához írt levél is előkerült, a 19. századból pedig fennmaradtak olyan hirdetések is, amelyek arról szólnak, hol lehet a városban karácsonyfát venni.
A 19. század végén Pozsonyban a karácsonyi hagyományokat és szokásokat befolyásolta a város felekezeti és nemzeti többszínűsége is. A városlakók már advent idején készültek a karácsonyra. Mivel a régi pozsonyiak többségében katolikusok voltak, több szokást is betartottak. Az adventi időszakban például az utat lámpásokkal megvilágítva hajnali misékre, ún. rorátékra jártak, hogy a Megváltó születésére való várakozás jelképeként a templomokban gyertyákat gyújtsanak.
A katolikus családok egész decemberben szerdán, pénteken és szombaton is böjtöt tartottak.
A családok az adventi időben a karácsonyi vásáron sétálgattak, ahol a pozsonyi konyha különlegességeit – a pozsonyi kiflit, puncsot, mézes teát, forralt bort vagy éppen kacsasültet – kóstolgatták.
A háziasszonyok itt vásárolták az illatos fűszereket, amelyeket aztán a karácsonyi sütéshez használtak fel. A mézeskalács különösen gyakori ajándék volt ebben az időben, hiszen Pozsonyban már a 14. században működött a mézeskalács-készítő céh. A pozsonyi karácsonyi vásárokon nagy keletje volt a mézeskalács betlehemnek is. Adventi időben a városi polgári lakásokat az aszalt gyümölcsök (szilva, körte, alma) illata lengte be, a gyümölcsaszalás elmaradhatatlan része volt akkoriban a családok karácsonyvárásának. Nagyon kelendő volt a karamellben sült alma és egyéb illatos finomságok, nem csoda, hogy a korabeli források szerint az óváros vaníliától, szegfűszegtől, sült haltól és mézeskalácstól illatozott.
Szent Miklós ünnepén maszkos Mikulások ördögökkel és angyalokkal sétáltak a városban, akik az engedetlen gyerekeknek szenet és krumplit adtak, az engedelmes gyerekeknek pedig kedvenc édességeiket, de akár az akkoriban még luxuscikknek számító narancsot vagy mandarint húzták elő a zsákjaikból.
Ezek a Szent Miklós-körmenetek egészen a 20. század közepéig maradtak szokásban, Pozsonyban. Egyes külvárosi településeken, mint Pozsonyszőlős, Tamás napján (az egyházi naptár szerint december 21-én) a karácsonyi ünnepkör részeként egy kődarabbal mendikáltak a fiatalok, amely az egészséget, az erőt szimbolizálta.
A karácsonyfát Luca napján kezdték el árulni. A családfő feladata volt a fa kiválasztása a városi piacon. A romantikusabbak azonban a Vaskutacskára tervezett vasárnapi családi kirándulás keretében szerezték be a fát egyenesen az erdésztől.
Igyekeztek a legnagyobb fát kiválasztani, így a karácsonyfa gyakran a padlótól a mennyezetig ért, elfoglalva a fél helyiséget. Sok lakásban azonban a mennyezetről lógott a fa, aminek az volt a gyakorlati jelentősége, hogy több hely maradt a szobában.
Az álló karácsonyfa hagyománya csak a 18. század végén érkezett Németországból, először csak a nemesi és középosztálybeli családoknál volt szokás fát állítani. A karácsonyfát piros almával, fényes alufóliával, később dióval, szárított gyümölccsel vagy mézeskaláccsal díszítették. A városi színház előtti téren Pozsonyban első alkalommal 1896-ban gyúltak ki a közös karácsonyfa fényei.
Az ünnepi asztalon a tányérok alá általában halpikkelyt vagy pénzérmét tettek, hogy a pénz megmaradjon a háznál. Az ünnepi vacsora általában este hatkor kezdődött imával. Az első fogás ostya volt mézzel, dióval és egy gerezd fokhagymával. Majd a karácsonyi halászlé, a karácsonyi káposztaleves vagy lencseleves, a mákos guba, a karácsonyi ponty és egyéb finomságok kerültek az asztalra, amihez bort és likőröket ittak.
A második világháború után Pozsony rohamos fejlődésnek indult, elsősorban az iparosodás és az új vállalatok létrejöttének hatására. Ennek köszönhetően az ország különböző vidékeiről ezrek özönlöttek be a városba, akik magukkal hozták saját szokásaikat is, ezért ma már alapvetően nincsenek hagyományos pozsonyi karácsonyi ételek.
A mai karácsonyi asztalon megtalálható a gombalevestől kezdve a tatárpirogon, lencsefőzeléken, mákosgubán át a gombás és aszalt szilvás nagyböjti káposztalevesig minden.
A rántott ponty krumplisalátával viszonylag új szokás. Halat ugyan mindig ettek a karácsonyi vacsora részeként, de csak főzve vagy sütve, rántva nem. Ez csak az 1950-es években vált a karácsonyi vacsora részévé, különösen a városokban.
Szenteste eseménye az éjféli mise, amelynek különleges varázsa volt a pozsonyi templomokban. Az éjféli misén a dómban a polgármester is megjelent a városi tanácsosokkal, majd pénzt, halat és kalácsot osztottak a szegényeknek, akik ilyenkor a dóm környékén gyűltek össze. A városi urakat ezt követően a plébánián vendégelték meg.
A családok a karácsonyt együtt töltötték, sétálni mentek, megnézték a betlehemeket a templomokban, vagy elsétáltak a városi parkba. István napja már szabadabb volt, ilyenkor zajlottak a rokoni látogatások. Pozsonyban ekkor tartották a híres István-napi mulatságot is.
Sajátos pozsonyi szokásokról is maradtak fenn dokumentumok. A Prágai Magyar Hírlap egy 1937 decemberében megjelent cikkében említi azt a furcsa karácsonyi szokást, amely szerint néhány száz évvel ezelőtt Pozsonyban karácsonykor a fuvarosok lovas szekerekkel áthajtottak a befagyott Duna jegén. Aki először tette meg a veszélyes utat, a polgármester megjutalmazta, majd maga is követte a példáját a tanácsnokaival együtt. A lap információi szerint legutoljára 1526-ban került ilyenre sor. A cikk egy népies szokást is említ, a pozsonyikifli.sk szerint ez a dióhéjúsztatás volt.
A fiatalok apró cédulákat raktak dióhéjakba a nevükkel, és egy vödörben úsztatták őket. Ha egy fiú és egy lány csónakja találkozott, azokból egy pár lett, vallották.
Nos, ma már ebben nem nagyon hiszünk, a fiatalok is másként keresnek párt magunknak, talán jóval kevésbé romantikus módon. A karácsonyi szokások is változtak az idők során, de a karácsony szelleme megmaradt. Ilyenkor nyitottabbak, megértőbbek vagyunk egymással és Dickens varázsa tovább él a szívünkben…
Megjelent a Magyar7 2024/51-52.számában.
