Pozsonyi boszorkányok
Három évszázaddal ezelőtt őseink még hittek a boszorkányok és varázslók természetfeletti képességeiben, akikről azt rebesgették, hogy az ördöggel cimborálnak. Sok mindenre, amit az emberek nem tudtak megmagyarázni, éppen a boszorkányság adta meg a magyarázatot, amit még az iskolázottabb emberek is készséggel elhittek. Így aztán sok boszorkánysággal vádolt nőt a középkorban brutálisan megkínoztak, a legtöbbjüket pedig elevenen elégették.
VIII. Ince pápa 1484-ben bocsátotta ki a hírhedt boszorkánybulláját, amelyben szabad kezet adott az inkvizítoroknak. A Summis desiderantes affectibus (Minden sóvárgással) kezdetű bullát a német dominikánus inkvizítorok, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger erőszakolták ki, akik két évvel később kiadták a Malleus maleficarum (Boszorkánypöröly) című könyvüket – szabályok és utasítások gyűjteményét – arra vonatkozóan, hogyan kell felkutatni az ördögtől megszállt embereket, hogyan kell megkínozni és vallomásra kényszeríteni őket.
Akkoriban ugyanis a szépség, a bölcsesség és a különlegesség nagyon veszélyes kombinációnak számított egy nő esetében, akinek a megbélyegzés után csak nagyon csekély esélye volt neve tisztára mosására. A Magyar Királyság északi területein a középkorban mintegy négyszáz személyt küldtek máglyára boszorkányság miatt. Az első nőt 1602-ben Pozsonyban, az utolsót 134 évvel később Zsolnán végezték ki.
Az első boszorkányégetésre pontosan 422 évvel ezelőtt, 1602. május 24-én került sor Pozsonyban, a Vármegyeház és a mai Hurban tér határán felállított máglyán. Egy pozsonypüspöki származású nő, bizonyos Barlobás, született Tóth Ágota volt az áldozat, akit Alexandra Ballová történész, a Pozsonyi Városi Múzeum szakértő könyvtárosa szerint boszorkánysággal vádoltak meg, majd bebörtönözték és kegyetlenül megkínozták a régi városháza börtönében. Ágota a kínzás hatására bevallotta, hogy rontást vitt a helyi mészárosra, akinek ezt követően befuccsolt az üzlete, meg azt is, hogy néhány nőnél meddőséget vagy vakságot okozott.
– mondta Ballová egy korábbi előadásában. De ugyanúgy máglyán végezte Nagysány Erzsébet is, akit azzal vádoltak, hogy befolyásolta az időjárást, az ördöggel társalgott és állítólag ő is megnevezett további boszorkányokat.
– mondta a történész. Persze, nem ezek voltak az akkori Pozsonyban az egyedüli boszorkányperek, de ezekről állnak rendelkezésre a legrészletesebb információk, amelyeket a városi bírósági könyvek őriznek.
A kivégzéseket először a Fő téren és a Mihály-kapu előtt hajtották végre. Később, 1772-ben, a Nagyszombati vám közelében, a mai Krížná utca végén egy akasztófát építettek, amely 1827-ig állt itt a búcsúkápolnával együtt, ahol az elítélt kivégzése előtt meggyónt és búcsút vett az élettől. Azon a helyen, ahol Ágotát elégették, 2002-ben – 400 évvel a boszorkányégetés után – egy bronz domborművet helyeztek el a nő emlékére, aki a fanatizmus és az intolerancia áldozatává vált. 2014-ben azonban valaki eltulajdonította, de öt évvel később a Szlovák Kulturális Örökségvédelmi Társaság egy fém emléktáblát helyezett el a helyén.
A kivégzések egyébként népszerű látványosságnak számítottak akkoriban a nép körében. A kivégzés napján a nézőknek nem kellett dolgozniuk, ilyenkor zsúfolásig megteltek a fogadók. A kivégzéseket a városi hóhér hajtotta végre, akit tiszteltek a városlakók és nem tartották becstelennek.
Az ősi törvény szerint ugyanis a hóhér csak az igazságszolgáltatást hajtotta végre, amikor érdemei szerint büntette azokat, akik a tisztességes együttélés szabályaiba ütköző bűncselekményt követtek el. Később azonban az emberek inkább elkerülték, és a mesterség iránt jelentősen megcsappant az érdeklődés. Az utolsó pozsonyi hóhér Augustín Spindler volt, aki 1844-ig hajtott végre kivégzéseket.
Az állítólagos pozsonyi boszorkányokról már a 16. század első feléből is fennmaradtak kusza információk.
A boszorkánysággal vádolt és emiatt elítélt személyek számáról csak az egyes városi bírósági könyvekben fennmaradt feljegyzésekből tudunk, de a büntetések nem mindig ismertek.
– fogalmazott Ballová, hozzátéve, előfordulhatott, hogy csak börtönbe zárták vagy pénzbírsággal sújtották őket. A történész szerint az akkori Magyarországon viszonylag józan volt a mágiához vagy a jelenések mágikus természetéhez való általános hozzáállás.
– magyarázta a történész.
A vádlottak kínzását csak Mária Terézia idejében korlátozták a Constitutio Criminalis Theresiana büntető törvénykönyv kiadásával.
– Mária Terézia felvilágosult uralkodóként nem hitt a boszorkányok létezésében, de a boszorkányok üldözésének tilalmát és a büntetés teljes eltörlését területünkön csak a fia, II. József vezette be – tette hozzá.
Szerencsétlenségükre mindketten ugyanabba a fiatalemberbe szerettek bele, aki Ágotát választotta, ezért a féltékeny Ursula boszorkánysággal vádolta meg. Ágota máglyára vetése azonban nem hozta meg számára a boldogságot, halálra gyötörte a lelkiismeret-furdalás, és azóta is fekete ruhában bolyong a toronyban, és bocsánatért könyörög.
Pozsonyban azonban van egy másik, boszorkányoknak emléket állító bronzszobor. Bártfay Tibor alkotása, a kócos hajú, hosszú lábú, hollórajjal körülvett szép leányzó. A mű megalkotását a pozsonyi boszorkányokról szóló szomorú történetek ihlették. A szobor az 1980-as években került a Várhegyre, hogy emléket állítson azoknak az asszonyoknak, akiket a középkorban igazságtalanul boszorkánysággal vádoltak és máglyán elégettek.
Megjelent a MAGYAR7 22 számában.
