Olimpiai aranyérmesek Dunaszerdahelyen
Az MCC Felvidék vendége volt a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének igazgatója, Füleky András, továbbá két tagja, Kőbán Rita kétszeres olimpiai bajnok, kilencszeres világbajnok, háromszoros Európa-bajnok kajakos és Faragó Tamás olimpiai, világbajnok és kétszeres Európa-bajnok vízilabdázó, mesteredző, a Nemzet Sportolója.
A Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének igazgatója, Füleky András szerint rendkívül fontos, hogy a külhoni magyarokhoz is elvigyék a magyar sport hírét, sőt, azokat a kiváló magyar sportolókat, akik az élsportnak szentelték az egész életüket, hogy sikereikkel az egész magyar nemzetnek örömet szerezzenek.
– mondta Füleky András.
A valójában ezüstből készített aranyozott érmeket mindenki megtekinthette, sőt, meg is foghatta, amire ritkán van alkalma az embernek. Jómagam is megbizonyosodtam róla, hogy valóban nagyon nehezek.
– Amikor először kérte András, hogy hozzam el az érmeimet, olyan furcsa volt, mert a szekrényemben voltak évekig, és nem nagyon nézegettem őket. S amikor láttam, örültek neki az emberek, megértettem, miről is van szó. Bennem ez egy mondattá kerekedett: ezek nem az én érmeim, hanem a mi érmeink. A magyaroké – kezdte mondandóját Kőbán Rita, akinek többen is megfogalmazták, hogy az érem súlyában is érezni, milyen sok munka van benne. Mint mondta, óriási büszkeség számára, hogy magyarként első lehetett valamiben. 28 évig tartotta az olimpiai rekordot, amit csak idén tudtak megdönteni, de csak egy hajszálnyival.
– Nagyon nagy dolog volt ez akkor, és iszonyatosan fájtak az izmaim. Akkor a teljesítményem „űridőnek” számított, amit tíz év múlva tudtak először megközelíteni. Egyébként egy teljesen átlagos kislány voltam, öten vagyunk testvérek, az öt lány közül én vagyok a legkisebb, s rám már nem is jutott elég idő – mesélte mosollyal az arcán, és a vállára mutatott.
– Amikor elkezdtem kajakozni, nem volt ilyen vállam. Nagyon vékony voltam, és tornásznak néztek. A test viszont alkalmazkodott ehhez a terheléshez.
Rita a nővéreit követve lett kajakos. Akkoriban azonban még meg sem fordult a fejében, hogy olimpiai bajnok lehetne, az csak később jött, amikor már az edzője mondogatta, hogy tehetséges. Az volt a szerencséje, hogy az edzéseket nem érezte megterhelésnek, hanem természetesnek vette.
Faragó Tamás először a kézilabdával próbálkozott, de 13-14 éves korában eldöntötte, hogy vízilabdázó akar lenni. Megfogta az uszoda hangulata.
– Ez a kulturális környezet azt is jelentette, hogy oda csak akkor menjen valaki, ha olimpiai bajnok akar lenni. Persze én is az akartam lenni, ráadásul azt mondták, hogy tehetséges vagyok, és valószínűleg így is lehetett, mert csak 13 éves koromban kezdtem vízilabdázni, de 15 éves koromban már felnőtt csapatban játszottam, 16 évesen meg már válogatott voltam. Az is biztos azonban, hogy nálam többet senki sem gyakorolt, tréningezett. Az uszodai kultúráról még annyit, hogy létezett egy úgymond egészséges hierarchia abban az időben, ami mára sajnos kiveszett. Ez a hierarchia azt jelentette, hogy mindenki tudta, körülbelül hányadik a sorban. Ez az objektív önértékelés miatt nagyon fontos. A mai világban az önmagadról kialakított kép és a valóság nem biztos, hogy stimmel, és itt sokan „megcsúsznak”. Ez a fajta sorrend azonban nemcsak a tehetséget és a vízilabdázás technikai tudását jelentette, hanem a személyiség minden aspektusát. Tehát, hogy mennyire vagy művelt, mennyire tudsz beszélni, mennyire érted a vicceket, hogyan tudsz csajozni, öltözködni. Az is sikk volt abban az időben, hogy egyetemet végezzél. Például a montreali olimpiai bajnokcsapat 11 játékosa közül kilencen egyetemet végeztünk. Talán igaz, hogy a vízilabdázók nagyképűek, de most látjátok, van is mire büszkének lenni – villantotta meg sajátos humorát Faragó.
Abban mindketten egyetértettek, hogy az olimpia teljesen más, mint a többi verseny. Ott igazán csak a nüánsznyi különbségek döntenek, főleg az egyéni sportokban. Elég csak egy pillanatnyi kihagyás, vagy egy gyomorrontás, és máris oda az egész. Jó esetben négy év múlva újra meg lehet próbálni... Ritának például hosszú évekbe telt, míg megtanulta, mire van szüksége a győzelemhez.
– Egy focimeccsen lehet, hogy nem rúgod be a gólt, de 5 perc múlva újra lehet esélyed. Kajakban nincs. Kajakban 1-2 perced van, hogy 8-10-16 év munkáját meg tudd mutatni, és hogy képviseld a saját országodat. Azt is el kell tudni viselni, amikor rengeteg ember drukkol. Tehát egy sportolónak buborékban kell élnie. El kell, hogy zárjuk magunkat a külvilágtól és bizonyos fokig csak a feladatra szabad koncentrálni, semmi másra. És ezt is meg kell tanulni. Nos, évekbe telt, de megtanultuk. Így jutottam el oda, hogy 1992-ben 20 centivel maradtam le az aranyról egyesben, 1996-ban pedig 20 centivel nyertem. Hozzá kell tennem, hogy most azért nagyon nehéz nyernünk, nekünk, magyaroknak, mert megtanítottuk a világot kajakozni – sommázta Rita.
– Irtózatos fáradtságot érez az ember – ütötte le a labdát a kajakos legenda. Kőbán Rita nem érti azokat az edzőket, akik azzal küldik versenyre a sportolóikat, hogy érezd jól magad.
– Ne! Ne érezd jól magad! Hajtsál, mint az őrült és tedd ki a tüdőd, a lelked, mindened! Nem a jó érzésről szól az élsport. Az élsport arról szól, hogy azt, amit beletettél, kapd vissza, és amit mások beletettek, add vissza. Ezt akkor értettük meg, amikor az 1992-es olimpián a kajak 4-essel jöttünk vissza a kisbusszal, és arra gondoltunk, hogy úristen, mi lehet otthon? És amikor hazaérsz, az emberek szeretete mindenért kárpótol...
– egészítette ki Rita szavait Tamás.
A végig izgalmas, tartalmas és tanulságokkal teli másfél órás beszélgetés során az is kiderült, hogy Rita szenvedélye a motorozás, és az edzésekre is motorral járt. Tamástól megtudhattuk, hogyan lett sikeres vízilabdázóból sikeres edző, és hogy a nőket azért könnyebb edzeni, mert ők racionálisak, a férfiak meg okoskodnak. Hosszú távon azonban az edző csak a szeretettel tud eredményt elérni, tette hozzá Faragó Tamás.
Megjelent a Magyar7 2024/41.számában.
