Még ma is fogdossák a gombokat
Azt mondják, a kéményseprő szerencsét hoz, főleg, ha szilveszterkor találkozunk vele, vagy újév reggelén. „Kéményseprőt látok, szerencsét találok”, mondja a közmondás, és a hiedelem szerint addig nem szabad elengednünk a ruhánk gombját, amíg nem pillantunk meg egy szemüveges embert.

Ki gondolná, hogy Nagymegyertől Somorjáig, a nagy Dunától a Kis-Dunáig csupán nyolc kéményseprő dolgozik. De ez még mind semmi, mert Pozsonyban csupán 6 aktív „koromlovagot” tartanak számon, így aztán ne csodálkozzunk, hogy nehéz találni valakit, ha gond van. Sajnos a szakma hanyatlik, alig van új érdeklődő, bár érdekes módon a kevés új jelentkező között egyre több a hölgy.
Ha valaki meglát egy kéményseprőt, még mindig a ruhája gombját fogja, tudtam meg a vásárúti Takács Sándortól, aki ugyan már nyugdíjas „füstfaragó”, de ma is aktívan kiveszi a részét a kéményseprésből, járja a házakat, besegít a többieknek. Pedig először kőművesnek indult.
Az iskola és a lakhatás Ligetfalun, a Bécsi úton volt, a záróvizsgára pedig Nagyszombatban került sor. Olyan is előfordult, hogy nagyüzemi kéményeket takarítottak. Ilyenkor felmásztak a kinti létrán, aztán fokozatosan, belülről lefelé tisztították a kéményt, amelyen természetesen kívül-belül van létra. Lesöpörték a nagyját, ilyenkor a neheze lehullott, a korom meg kifelé szállt a kéményből, aztán mentek mindig egyre lejjebb. Persze egy nagy kéménybe egyszerre csak egy kéményseprő mászhatott be, mert ketten már zavarták volna egymást, így aztán egy teljes napig is eltartott egy ilyen munka, mesélte Sándor bácsi, aki az iskola elvégzése után Dunaszerdahelyre került. Az ottani főnök azonban fizetést meg nem nagyon akart adni.
– emlékezett vissza Takács bácsi. De ott is csak egy évig maradt, mert nagyon messze volt. Bányásznak lenni nem könnyű feladat, azonban Sándor bácsi mégis azt mondta, hogy amit ők csináltak, az sokkal könnyebb munka volt, mint a kéményseprés, ami azonban mégis közelebb állt a szívéhez. 1967-ben aztán berukkolt katonának. 1970-ben ment Nagymegyerre, azóta ott van. Kezdetben Nyárasd, Padány és Bögellő tartozott hozzá, ezt a három községet egyedül „vitte”, de 1990 után már 16 falut kellett kiszolgálnia a Csilizköztől egészen a Tőkési-ágig! Régen a kommunális szolgáltatások intézménye alá tartoztak a kéményseprők is, a rendszerváltozás után azonban már a Szlovák Kéményseprő Kamara intézi a dolgaikat.
– ezt már Rácz Gábor mesélte, aki „benősült” a családba, és mit ad isten, szintén kéményseprő lett, pedig pincérként kezdte, tiszta ujjakkal, tiszta ruhában. Most az ujjai gyakran feketék, körmei töredezettek, a ruhája sem tiszta, mégis szereti a munkáját. 13 éve ismerkedett meg Sándor lányával, Natáliával, és amikor már egy ideje randizgattak, azt mondta az após neki, hogy „belőled egyszer úgyis kéményseprő lesz.”
– mesélte Gábor.
A legnehezebb feladat az acéldrót összerakása (azzal söprik ki a klasszikus, falazott kéményeket), ami erősen rugózik, visszacsap, nem egyszer szemen is vágja a kéményseprőt, ha nem figyel eléggé.
– mondta Gábor.
Nem győzik hangsúlyozni a kéményseprők, hogy az éves kéménytisztítás törvénybe foglalt kötelesség, ezt sajnos még mindig sokan nem tudják. Pedig ennek elmulasztása esetén a biztosító sem fizet. Az embereknek sokszor akkor jut eszükbe a kéményseprő, amikor már a küszöbön áll a fűtési szezon, pedig a tisztítást legjobb a nyár folyamán megejteni.
– összegzi a tapasztalatait Sándor.
A kéményseprő munkája nem unalmas, mert minden nap más emberekkel találkozik, mindig új történeket hallanak. Gábor hat éve kezdte a komolyabb munkát Bősön.
– osztotta meg velünk Gábor a történetét.
Sok esetben azt is meg kell gondolni, hogy egyáltalán felmenjen-e a kéményseprő a tetőre, mert veszélyes lehet. Ha a lapos tetős házakat beszigetelik, az oldalán a létra éppenhogy csak kilátszik, azokon sem egyszerű a közlekedés, mert szűkebbek a lépcsőfokok, meséli Gábor, de ha a tető lejtése nem megfelelő, akkor sem szabad kockáztatni, a tulajdonos felel ugyanis a törvény szerint a biztonságos feljutásért.
– jegyezte meg Gábor.
– újságolta Gábor.
Nem egyszer történt olyan eset is, amikor a kéményben zacskónyi aprópénzeket találnak a kéményseprők. Általában a feleségek dugják el oda a spórolt pénzüket a mohó férjük elől, de aztán maguk is megfeledkeznek róla...
Tibor, Sándor fia is kéményseprő, de ő kerüli a nyilvánosságot, nem is tudtam megszólítani. Úgy látszik, a családban már hagyomány, hogy mindenkinek van eredeti szakmája, így Tibornak is, aki építészmérnökként kezdte. A főiskola mellett a kéményseprő tanfolyamot is sikeresen elvégezte, mondván, lehet, egyszer majd jó lesz valamire, s aztán olyannyira megtetszett neki, hogy szakmát váltott. Nyilván az otthon ért hatások alól ő sem bújhatott ki...
Megjelent a MAGYAR7 27. számában.