Köszönöm, hogy élhetek! – hálálkodik Ruszlana, a beteg ukrán menekült
Az érsekújvári Szent József Szeretetszolgálat 2014-ben jött létre keresztény katolikus hívők kezdeményezésére, akik elhivatottságot éreztek a segítésre. Az érsekújvári plébánia vezetője Gyurcsó Zoltán vikárius atya melléjük állt, rendbe tették az egyház tulajdonában lévő Szent József iskola épületét, megkezdték a környék rászorulóinak segítését tartós élelmiszerekkel.

A karitász ház vezetője Pavol Pšenák, nyugdíjas katonatiszt, aki önkéntes munkában végzi feladatát, csakúgy, mint segítői. Elmondta, a felújítás előtt szörnyű állapotban volt az öt éve lakatlan épület A falak repedezettek voltak, az égvilágon mindent cserélni kellett. Eleinte az egyház fizette a felújítást, de támogatók és a városháza is hozzájárult.
„Az volt a terv, hogy bántalmazott anyák lesznek itt elhelyezve gyermekeikkel, majd gyermekotthonokból kikerült fiatalok akartunk szállást adni, de ezek a kezdeményezések sorra elakadtak a bürokrácia útvesztőjében. Ha nem jön az ukrán menekülthullám, a mai napig kihasználatlanok lennének a helyiségek, holott a fenntartásáért fizetnünk kellett. Ezúttal már semmi baj nem volt a szállással, a körülményekkel, minden megfelelt az előírásoknak” – meséli.
Elsőként egy csupa mosoly fiatalasszonnyal, Ruszlanával találkozom szembe. Elmondja március 24-én lépte át a szlovák-ukrán határt és pár nap elteltével már az újvári menekültszállásra került, főleg azért, mert a városban van kórház, ahol meg tudja kapni a szükséges kezeléseket. A 45 éves nő hat éve küzd gyomorrák félével (pontosan nem tudtuk megérteni, mivel). Majdnem több időt tölt a kórházban, mint a szálláson.
Harkov közeléből jött, ahol állandóan lőttek, hullottak a bombák. Nővérének lánya és annak családja, autóval utaztak, amikor rakétatámadás érte a járművet. Mind a hét benne lévő utas életét vesztette.
A férje nem jöhetett el az országból, igaz fel van mentve a katonaság alól, de a családos férfiakat csak akkor engedik elmenekülni, ha legalább három gyermekük van. Az internet nem működik Ukrajnában, de telefonon sokszor beszélnek. Családi házuk még áll, de ablakai már betörtek.
– mondja, és az eddig mosolygós fiatalasszony elsírja magát. Vele sírunk Pavollal együtt.
Ruszlana még hozzáteszi, ha lehetséges lesz, haza szeretne menni, bár szinte biztos, hogy otthon ezt a kezelést nem tudnák nyújtani neki.
Ljuba a Kijevhez közeli Csenyihivből érkezett. Éppen négy unokájával van a szobán. A két középső most jött haza az óvodából, a nagylány pedig az iskolából. Elmondja, a gyerekek anyukái is itt vannak, ők még nem érkeztek haza a munkából. Egyikük pszichológusként helyezkedett el a helyi egyházi iskolában - óvodás és kisiskolás korúakkal, valamint ukrán menekült gyermekekkel foglalkozik, a másik anyuka egy gyárban kapott munkát.
A fiatalasszonyok férjei Ukrajnában maradtak és a védelemben szolgálnak. Ljuba elmondja, az utolsó pillanatig nem hittek a háború kitörésének lehetőségében. Csak akkor tudták elhinni, amikor lehullottak az első bombák.
A 13 éves Vlado már jól beszél szlovákul, ő az elsők közt érkezett az édesanyjával, aki most varrónőként talált munkát. Átélte a bombázást, ami traumaként hatott rá. Ezért nem is követi az otthoni eseményeket, de azt határozottan érzi, visszamegy szülőföldjére amilyen gyorsan csak lehet. Velük lakik még keresztanyja is, hét hónapos kisgyermekével.