Kórház helyett gyógyítás háza kellene

Sikeres építész. Bár az élet egy komoly betegség által súlyos megpróbáltatások elé állította, nem roppant össze. Befejezte az egyetemet, felépítette a vállalkozását, családot alapított, otthont épített. Életéből összesen három évet töltött kórházban, talán ezért is lett a szőgyéni Smidt Tamás elkötelezett híve az organikus, természetközeli építészetnek.

Úgy tudom, gyermekkorodban soha nem voltál beteg, mégis fehérköpeny-szindrómád volt.

Ha megláttam egy orvost, már felment a pulzusom. Kálváriám 1994-ben egyetemistaként kezdődött. 21 évesen kerültem kórházba. Bár már a felvételnél megállapították, hogy vastagbélgyulladásom van, mégsem kezdték el a terápiát. A harmadik héten már nagyon rosszul voltam. Pozsonyba vittek, ahol úgy látták, csak napjaim vannak hátra. Ide ugyan hiányos zárójelentéssel kerültem, de „összeraktak”, újra tanultam ülni, járni, és reménykedtem abban, hogy ezzel le is tudom a betegséget. Orvosi javaslatra a bártfai gyógyfürdőben lábadoztam, ahol szalmonellafertőzést kaptam. Erről abban az időben több újság is cikkezett, hiszen sok embert érintett. Mivel a két betegségnek hasonlóak a tünetei, az orvosok nem is sejtették, hogy szalmonellám van, ezért ezt nem is gyógyították. Három hónapig kezeltek, de nem sikerült jobban lennem, iszonyatos fájdalmaim voltak és 20-30 kiló súlyvesztésem.

Nyilván érezted, hogy komoly a betegség.

Érdekes módon nem volt betegségtudatom. Legalábbis az első hét évben. Mindig a mellettem fekvőt sajnáltam, és nem tudatosult bennem, mekkora keresztet kaptam. Jártam iskolába, de tény, hogy nem tudhattam magam mögött olyan felszabadult egyetemi éveket, mint a többiek. Betartottam minden előírást, étrendet, gyógyszeradagolást, hiába, a gyulladás kisebb-nagyobb kihagyásokkal évente visszatért. Nem is biztattak teljes gyógyulással, ennek ellenére reménykedtem. Sajnos, két alapgyógyszerem is csak súlyosbította a bajaimat, az egyik vérzékenységet okozott, a másik marta a beleket. Ráadásul túl is adagolták. Erre akkor jöttek rá, amikor nagyon rosszul lettem. Kiiktattak minden gyógyszert, és az orvosok is kezdték belátni, amit én már régebbtől éreztem, hogy az alapgyógyszerek is okozhatnak ilyen súlyos tüneteket.

Nem nehezteltél az orvosokra?

Az orvosok részei egy rendszernek, és egy betegség gyógyítását nem tudják másként csinálni, mint ahogyan az általuk tanultak előírják. Sajnos, sokszor nincs megfelelő tájékoztatás a részükről. Többször minden magyarázat nélkül döntési kényszer elé állítottak. Szerencsére sok olyan orvos és nővér kezelt, akik emberként tekintettek rám, nem pedig megoldandó feladatként. Többen nyomon követték a kórházi kezeléseimet, életem alakulását, szakmai pályámat. Többszöri visszaesés után foglalkoztam csak komolyabban a betegséggel, kezdtem utánaolvasni a tüneteknek, és egyre jobban tudatosult bennem, hogy ez bizony csak sebészeti úton kezelhető. Teljes vastagbél-eltávolítással jár és hát sztómával. Ezt huszonéves fejjel nem tudtam elfogadni. Akkoriban alternatív lehetőségeket is kerestem. Végül találtam egy kezelési módot, amely hét évig megtartott tünetmentesen. Ekkor tudtam elindítani a vállalkozásomat, nyitottam a műtermet, alapítottam családot. Felépítettük a családi házunkat, egyre több munka is megtalált. Sajnos, később visszaestem. Sokszor hónapokon keresztül ismét mesterségesen tápláltak, mint azt korábban is tették. Akkoriban gyakorta kértem képes szakácskönyvet a látogatóktól, ami kielégítette az evés utáni vágyamat. Mikor a hosszú éhezés után ízesítetlen főtt krumplit ettem, hát az mennyei volt. Negyvenéves koromban azt mondtam, most már kés alá fekszek. Egy kiváló, lelkiismeretes sebész műtött. Sajnos a kórházban baktérium-fertőzést kaptam, ami egyre nagyobb fájdalmat okozva, roncsolta a sebészeti vágás érintett területeit. Ezt csak irdatlan mennyiségű antibiotikummal és fájalomcsillapítóval tudták megállítani. 

Mi segített elviselni ennyi szenvedést?

Ragaszkodásom a családhoz, és az ő ragaszkodásuk hozzám. Mivel rengeteg időt töltöttem kórházban, sok szomorú ellenpéldát is tapasztaltam. Láttam tervekkel teli emberek életét tönkremenni az évek során. Hozzátartozók viselkedését, hogy jön látogatni a feleség, a család, hogy aztán végleg elmaradjanak. Ahhoz, hogy a felszínen tudjak maradni, kellett a hit is. Amikor heteken keresztül csak a fehér falat néztem, szinte egyfolytában imádkoztam. Emlékszem, egyetemi csoporttársam hozott egy szlovák nyelvű imafüzetet, amely annyira megragadott, hogy még a fájdalmaim is elviselhetőbbnek tűntek.

Ennyi kórházban töltött idő után nem csoda, ha számodra maga a kórház szó is irritáló.

A szónak negatív kicsengése van. A gyógyítás házai kellenének, sok közösségi térrel, a természet közelségével. A kórházban minden steril, minden mű, egy ilyen helyen már a fák, virágok közelsége is gyógyító erővel bírna. Gyakran mentem be úgy a kórházba, hogy még buja zöld volt minden, s amikor kijöttem, már lehullottak a levelek, vagy havas táj fogadott. Mindebből kimaradtam. A kórházi egyenruhák látványa után jó volt hétköznapi ruhába öltözött emberekkel találkozni. Azóta már a természethiánynak is orvosi diagnózisa van.

pítészként inspirál a természet?

Az épületeim tervezésénél mindig felteszem a kérdést: szeretnék-e ott élni? Csak olyan házat tervezek, amelyben magam is szívesen laknék, dolgoznék. Bagdy Emőke pszichológus, akivel a kapcsolatunk mindmáig élő, sokszor tartott a víz felett. Biztatott, meglásd, profitálsz még ebből a keserű tapasztalatból. Nem tudom, így van-e, de más ember lettem, mélyebb érzésekkel, jobb emberismerettel és a természethez való szoros kötődéssel, a végletek megtapasztalásával.

A család hatalmas megtartóerő…

Meggyőződésem, hogy betegségem okozója a finomított és agyonvegyszerezett élelmiszer. Egyoldalú a táplálkozásunk, amit naponta megtoldunk egy nagy adag cukorral is. Mi már édességgel jutalmazunk, de emlékszem, a nagyszüleimtől mindig gyümölcsöt kaptam. Amikor annak idején átálltam a paleoétrendre, a család is velem tartott, így könnyebb volt minden. Sajnos a mai társadalom úgy próbálja „gyógyítani” a beteget, hogy kiveszi őt az életkörnyezetéből, beteszi egy kórházba, ami rövid ideig megoldás lehet, de hosszú távon semmiképp sem ideális. A közösség, a támogató család, a kedvvel végzett munka gyógyító erővel bír. Optimistán tekintek az új év elé. Minden egyes örömteli pillanatba belekapaszkodom, és hálát adok azért, ami van. Ezt kívánom minden sorstársamnak is

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/1. számában.