Kiss Beáta: „A megfeszített munka ellenére sem tudtunk a külső erőkkel szemben győzedelmeskedni”

Hogyan, milyen hangulatban zajlott a gimnázium utolsó tanéve?

A gimnázium utolsó tanévére nyilvánvalóan rányomta a bélyegét maga a kialakult helyzet. Az utolsó osztályunk egyedül maradt, a fiatalabbak átléptek más középiskolákba. Furcsa volt a csönd, az iskolatársak hiánya, nem volt mozgás, zsivaj, igazi diákélet. Aztán jött a pandémia okozta otthoni oktatás, ez pedig épp olyan volt, mint bármilyen másik iskolában. A tanév végére tértünk vissza, akkor már valóban az utolsó hetek zajlottak, mindenkit inkább az érettségi jegyek, az egyetemi felvételik izgattak.

Tapasztalatai szerint miként élték meg a diákok ezt az időszakot?

Az ősz folyamán nagyon hiányoztak nekik az iskolatársak. De ők döntöttek úgy még a nyáron, hogy maradnak. A fenntartó felkínálta a lehetőséget a megszüntetésről szóló júliusi döntés után, hogy a negyedikesek még nálunk érettségizhessenek. Éltek a lehetőséggel, így az érzések vegyesek voltak. Ott volt a hiány, némi szomorúság, másrészt viszont nem kellett közvetlenül érettségi előtt váltaniuk iskolát, és ezt nagyon fontosnak tartották.

Mennyi diák ballagott el? Ők hol folytatják tanulmányaikat?

Tizenkét fő ballagott. Sokan jelentkeztek a komáromi Selye János Egyetemre, egy-egy fő tanári, illetve óvópedagógusi szakra, a többiek a gazdaságtudományi kar hallgatói lesznek. Továbbá van, aki gyógyszerészetet, pszichológiát vagy informatikai szakirányt választott más hazai egyetemeken, s egy diák Magyarországra jelentkezett. Rajta kívül mindenki más már hetekkel az érettségi előtt felvételt nyert a szlovákiai főiskolákra.

Az alsóbb évfolyamok diákjaival tartották a kapcsolatot valamilyen formában? Az ő útjuk hová vezetett a gimnáziumból?

Az alsóbb évfolyamok tanulói már szeptember 1-jén más középiskolákba léptek át. Szétszóródtak: Zselíz, Érsekújvár, Komárom… A kapcsolattartás elsősorban az online térben zajlott, hisz majd’ az egész tanévet felölelte a koronavírus miatti otthonlét. Nem lehetett találkozókat, rendezvényeket szervezni, nem volt lehetőség a találkozásokra. A novemberi, picit enyhébb időszakban meg tudtuk tartani a szalagavató templomi részét; volt diákjaink megjelentek akkor is, ahogy most, a ballagáson is.

A jelenlegi helyzet mennyi pedagógust, alkalmazottat érint? A tanároknak van hol folytatniuk a hivatásukat?

Kis iskola lévén tanáraink mindig több lábon álltak. Nagyon fontosnak tartottam, hogy minden tárgyat szaktanár oktasson, de így egy-egy főre kevés óra jutott, ezért más iskolákban is tanítottak. Ebben a tanévben kevés órával maradtak nálunk óraadók, és más intézményekben, jellemzően általános iskolákban növekedett többségüknek az óraszáma. Jelenleg már csak én vagyok „állományban” június végéig, illetve a gazdasági vezető.

Intézményvezetőként milyen érzések kavarognak önben? Mibe lehet ilyen helyzetben kapaszkodni?

Nehéz időszak ez számomra, az érzéseim pedig vegyesek. Az ember óhatatlanul magyarázatot keres, válaszokat a miértekre. Jómagam a gimnázium tervezésének pillanataiban is itt voltam, végigéltem alapító pedagógusként, szaktanárként, végül igazgatóként minden örömöt és harcot egyaránt. Mindig is küzdenünk kellett, sokszor a hatalom gyakorlóival, sokszor pedig saját magyar közösségünkkel. Ki kell mondani nyíltan, több tényezős ez a történet…

Sosem értettem, hogyan lehet ab ovo minden kicsi iskolát automatikusan gyengének, élettelennek minősíteni (felvidéki magyar viszonylatban). Sosem értettem, hogy egy szórványhelyzetben lévő iskola értékét pénzügyi rentabilitásában mérik. Hogy lehet az, hogy sokan nem értik, egy gimnázium lehet sokkal több, mint oktatási intézmény…

A lévai gimnázium születését olyan történelmi múlt előzte meg, amikor az évtizedek során teljesen tudatosan gyengítette az épp regnáló hatalom a lévai körzet magyarságát. A nyolcvanas évek végére megszűnt minden magyar középiskolai osztály, szak Léván. Ennek bizony látható és érzékelhető „eredménye” lett. Ezért volt szükség magyar és egyértelműen keresztény középiskolára. Az alapítók hittek abban, hogy lehet változtatni, fordítani ezen a sorson. A mi iskolánk húsz éve alatt felnőtt egy olyan nemzedék, amely nemcsak jól használható tudást szerzett, hanem elkötelezett lett nemzetünk iránt. Ez nagyon fontos. Emellett valóban jó eredményeket értünk el az oktatási folyamatban (ebben a messziről jött emberek időnként igazságtalanul kételkedtek), diákjaink jól látható módon gazdagították a város kulturális, társadalmi életét, és képesek voltak az önszerveződésre is. Miért „kellett” hát megszűnni? Mert a régió (lévai körzet) lassan-lassan kiüresedett. Elfogyott a helyi gimnáziumot választó magyar gyerek. Mert világi és egyházi berkekben is egyre gyakrabban választanak a szülők gyermekeiknek magyarországi középiskolát. Mert nem beszélünk nyíltan, nincs valódi magyar–magyar párbeszéd. Mert sokan sajátos érdekeiket védik, a saját körzetet, iskolát, falut, várost, és úgy gondolják, attól jobb lesz, ha a másik nincs, meg sem születik vagy megszűnik. (Tisztelet a kivételnek, ilyenből is van sok.) Pedig nem lesz több magyar gyerek más középiskolákban csak azért, mert a lévai, vagy a nagymegyeri vagy a tornaljai, stb. lekerült a palettáról. Mert a gyerek máshová megy, divatosabb, nagyobb, lukratívabb, esetleg szlovák helyekre… Úgy hisszük, ha van pénzügyi támogatás és nagyon sokat dolgozunk, nem lehet baj. Pedig lehet. Van olyan helyzet, amikor a megfeszített munka ellenére sem tudunk a külső erőkkel szemben győzedelmeskedni.

A lelkemben azonban hála is van. Hálás vagyok azért a kegyelemért, hogy húsz évig ennek a csodának részese lehettem, amit Léván megteremtettünk. Most pedig az a feladat, hogy megtaláljuk a módját, lehetőségét annak, hogy gyarapodjunk és gyarapítani tudjuk közösségünket. Csak ez ad az elmúlt két évtizednek értelmet.

Kibe lehet kapaszkodni? Elsősorban Istenbe. S én pedig kapaszkodom abba a hitbe is, hogy az elvégzett munkánk gyümölcse meg fog teremni. Hisz legelső végzőseink is még nagyon fiatalok. Még csak most alapítanak családot, most vannak felnőtt, dolgozó életük első szakaszában, a többiek még többségükben diákok. Hiszek bennük, hogy amit beléjük plántáltunk, idővel kézzelfogható eredménnyé válik.