Két kislányt vártak, de egyikük már csak a szívükben él tovább
Az Isten az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Ki ne ismerné ezt a népi bölcsességet? Ám, amikor értelmet nyer a saját életünkben, igazságtartalma fájóan mar belénk. Próbáknak vagyunk kitéve, és az élet néha olyan dolgokat művel velünk, amire álmunkban sem gondolnánk. Van, hogy kéretlenül ad, aztán meg kegyetlenül megfoszt valamitől, ami nélkül, úgy érezzük, nem tudunk élni. Mindannyian hordozzuk saját keresztjeinket, könnyebbeket és nehezebbeket. Olykor meg-megbicsaklunk alattuk, de aztán megyünk tovább. Mert az élet él és élni akar… Ez a legfőbb parancs.
Anitát meglepetésként érte, hogy 42. életévében teherbe esett. Amikor orvoshoz ment, szinte biztos volt abban, hogy a változókor első jelei mutatkoznak nála. Miután az orvos megvizsgálta, meglepő dolgot mondott neki.
Mikor hazajött, letettem elé a két fotót. Megkérdezte, hogy kétszer fényképezték le a babát? Nem, ketten lesznek, mondtam. Nagyon megörült, mert mindig is vágyott a második gyerekre és a családunkban minkettőnk részéről vannak ikrek. A fiunk, Kornél ekkor már 22 éves volt, ő is kitörő örömmel fogadta, hogy kistestvérei lesznek. A korom és az ikervárandósság miatt veszélyeztetett terhes lettem, sűrűn jártam kontrollra és minden rendben volt. Teljesen átadtam magam az érzésnek, hogy hosszú évek múlva újra kismama vagyok, ráadásul ikreket várok – kezdi az emlékezést Anita.
Nem sokkal később kiderült az is, hogy két kislányt hord a szíve alatt. Rebeka a pocak jobb oldalában „lakott”, nagyobb és mozgékonyabb volt. Dorina, a másik, akit a szíve alatt hordott, sokkal nyugodtabb baba volt.
Azért választották így a neveket, hogy a kislányok egy napon ünnepelhessék majd a névnapjukat.
Anita keze és lába nyáron dagadni kezdett és egész teste viszketett. Mindezt a hőségnek tudta be és annak, hogy minél nagyobbak a magzatok, annál inkább nő a szervezete terhelése. Az orvosa vért vett tőle, és az eredmény nagyon magas májértékeket mutatott. Kórházba kellett mennie, ahol kapott gyógyszert, de már aznap este 160/100-as volt a vérnyomása, amit nem sikerült levinni, sőt még feljebb kúszott. Másnap a főorvos azzal küldte át Érsekújvárba, hogy ilyen magas vérnyomással nem tarthatják itt, mert ezzel veszélyben van a babák élete.
Naponta figyelték, hogy jut-e elég tápanyag a piciknek. Ez egy hétig tartott, amikor az egyik reggelen bejelentették, akkor most császármetszés lesz. Augusztus 22-e volt, a terhesség 26. hetében jártam. Csak november 16-ra vártuk őket, nem csoda, hogy megijedtem… Mielőtt a beavatkozásra sor került, át kellett mennem egyik helyiségből a másikba és láttam, hogy két üres inkubátor van előkészítve. Én azokat menet közben megsimogattam, mert tudtam, hogy beléjük teszik majd a gyerekeimet.
A császármetszésből felébredve már ott vártak a családtagjaim. Ők elmondták, hogy Dorinkát már elvitték, két perccel előbb született nővérét, Rebekát viszont csak jóval utánam vitték ki… Bizonyára vele már akkor történhetett valami.
Anita a császármetszés után két nappal látta először a kislányait, akik külön szobában voltak. Az orvostól rossz hírt kapott, a 740 grammal született Rebekának bakteriális fertőzése lett, ami megtámadta a tüdejét.
– Emlékszem, sűrű fekete haja volt, de az arcát már nem tudom felidézni. Más volt, mint Dorina. A férjem és a fiam viszont állítják, hogy nagyon hasonlítottak egymásra. Kétnaposan láttam először mindkettőt, de külön-külön.
Megengedték, hogy elbúcsúzzunk tőle, megsimogathattuk, megfoghattuk a kezét. Ezekben a nehéz pillanatokban az ott dolgozók azzal próbáltak erőt önteni belénk, hogy a másik babának szüksége lesz ránk. Azon az estén kértem, hogy hagyjanak egyedül a kórházi szobában, ne zavarjanak. Szó szerint álomba zokogtam magam…
A másik baba, a mindössze 590 grammal született Dorina is igényelte anyukája és apukája szeretetét, figyelmét, hiszen ő is az életéért küzdött. A hatalmas fájdalom ellenére összezártak és minden szeretetüket, figyelmüket az aprócska lány felé fordították.
Ekkor elvették tőle az anyatejet, antibiotikumot kapott és közölték velem, ha három napon belül nem javul az állapota, akkor Pozsonyba kell vinni műtétre. Szerencsére erre nem került sor, szépen hízott és egy novemberi reggelen kezében a lélegeztetőcsővel találták az inkubátorban. Mintha jelezte volna, neki erre már nincs szüksége, mondta nevetve az orvos. Onnantól fogva önállóan lélegzett. Közben múltak a napok, a hetek, eltemettük Rebeka megszentelt hamvait, s minden másnap jártunk fel Érsekújvárba és imádkoztunk Dorináért. Hamarosan kiderült, hogy a kislánynak szemműtétre van szüksége, amiért Pozsonyba szállították, és kétszer is meg kellett műteni az akkor mindössze 1500 grammos csöppséget.
Az orvosok konzultáltak és az azonnali műtétet választották. Három hónap alatt háromszor műtötték. December 5-én Mikulás napján 2038 grammal jöttünk haza a kórházból. Sose felejtem el, még indulás előtt lefotózták őt is a Mikulással.
Azóta rengeteg vizsgálaton esett át a kis amazon, a szíve, a hallása is rendben van, a tüdeje azonban még mindig kissé éretlen.
Rendszeresen járnak kontrollra, speciális tápszert kap és már ismerkedik az ételekkel is. Hamarosan a babaúszást is kipróbálják vele. A Vojta-módszer szerint tornáztatják. Ottjártunkkor 4660 grammot nyomott és 58 centiméteres volt. Tarka ruhácskájában olyan volt, mint egy élő porcelánbaba. Nagyon szépen tartotta magát, ógott-mógott, figyelte a játékokat, kis kezét nézegette. Időközben hazaérkező édesapja, Imre szerint a kórházból való hazahozatala után két héttel már az éjszakákat is átaludta. Nagyon jó kisbaba. Szépen fejlődik, de a maga tempójában, másfél-kétéves korára hozza be a lemaradását az időre született babákhoz képest.
Rebeka elvesztésének feldolgozása azóta is tart, és a szülők jól tudják, hogy erre talán egy élet sem lesz elég. Beszélgetés közben is többször előtörnek a könnyek, még viszonylag friss a fájdalom. Ahhoz ragaszkodtak, hogy a gyászoláshoz egy kis síremléket is állítsanak Rebekának.
Majd a kis sírt is „végigsimogatta” és visszatért hozzám. Emlékszem, folytak a könnyeim, beszéltem a kislányomhoz, megkérdeztem, te vagy az, Rebeka. Mintha éreztem volna a jelenlétét. A cica pedig nem tágított, körbe-körbe járt a jobb lábam körül, és hozzám dörgölőzött. Biztos vagyok benne, hogy Rebeka adott erőt Dorinának a túléléshez, és ha belenézek a szemébe, őt is látom. Ő most már angyalka, és onnan, fentről segíti kishúgát. Ki tudja, talán azért ment el, hogy ikertestvérét megmentse.
– mondja könnyeivel küszködve az édesanya.
Anita mesél arról is, hogy a gyász akkor enyhült, amikor Dorinát, aki kiköpött édesapja, végre hazahozhatták a kórházból és azóta minden figyelem ráhárul. Ám, ha valahol ikerbabakocsit lát, mindannyiszor elszorul a szíve. Imre még hozzáteszi, nem volt boldogabb ember nála, mikor megtudta, hogy a felesége várandós. Hát még amikor kiderült, hogy nem is egy, hanem két babát vár, ráadásul kislányokat… Százszor feltette magában a kérdést, miért történt éppen velük, hogy az egyik babát elvesztették…? Az édesapa nem is titkolja, nehéz lesz a gyógyulás a veszteségből. És nem szégyen, ha egy férfi néha sír.
Mint mondják, a jót is látni kell, a folytatást, a reménysugarat. Dorinát. Ezért nagyon megélik, hogy kisbabájuk van, hisz meglepetésként csöppent az életükbe.
Lehet, ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt történik velük mindez, egyik gyermekük sem élte volna túl… Szerencsére az orvostudomány sokat fejlődött. Esélyt kapnak a túlságosan idő előtt és extrém kis súllyal született koraszülöttek is. Az érsekújvári kórházról csak megbecsüléssel beszélnek.
Talán a Jóisten ezzel figyelmeztette őket arra, hogy az élet nem állhat csak a munkából, nem minden a pénz.
Mindketten hajtottak, de most visszavonulót fújtak. Kettejük kapcsolata is sokkal jobban megerősödött, nagyfiuk és annak barátnője rajong a kis csöppségért.
Dorina szinte fürdik a szeretetben, kézről kézre adják, és ahhoz képest, amin keresztülment, igencsak életrevaló kislány. Ha pedig van mennyország, amiben sokan hiszünk, akkor onnan nővérkéje, Rebeka őrangyalként vigyáz rá.
Megjelent a Magyar7 2025/15-16. számában.
