Két helyszínen emlékeztek Rimaszombatban
Rimaszombatban március 15-én két helyszínen is megemlékeztek az 1848-as forradalom és szabadságharc eseményeiről.
Elsőként a Petőfi-háznál került sor megemlékezésre, ahol a 4. számú Hatvani István Cserkészcsapat tagjai álltak díszőrséget. Pataky Sándor András csapatparancsnok elmondta, hogy a megemlékezést minden évben ezen a helyen kezdik el, ugyanis nem szeretnék, hogy feledésbe merüljön az a tény, hogy Petőfi Sándor, aki szerves részt vállalt a forradalom kirobbantásában Pesten, megszállt itt Rimaszombatban.
A Kerecsen Motoros Egyesület nevében Tóth Zoltán mondott beszédet, amelyben elárulta, hogy bár betegséggel küzd és még reggel is lázas volt, ez mégsem akadályozhatta meg abban, hogy eljöjjön és tiszteletét tegye a megemlékezésen. Kihangsúlyozta, hogy a felvidéki magyaroknak ha esik az eső, ha fúj a szél, de kétszeresen is helyt kell állniuk, akár még betegen is.
– mondta Tóth Zoltán, rámutatva, hogy ma nem karddal kell harcolni, hanem Petőfi verseivel, nyelvünk és szülőföldünk szeretetével.
A koszorúzást követően a résztvevők közösen vonultak át a Tompa Mihály térre, a Csemadok Rimaszombati Alapszervezete által szervezett központi megemlékezésre, amely a Blaha Lujza Vegyeskórus, valamint Csank Máté előadásával vette kezdetét.
„Március 15. számunkra a szabadság napja, a szabadságnak, amelyet Rimaszombatban a bronzba öntött Petőfi Sándor testesít meg. Mi másról is szólhatnék, mint a szabadság közösségi megéléséről?” – tette fel a kérdést B. Kovács István, aki a szoboravatást a város újabb kori történetének egyik legnagyobb hatású társadalmi eseményének nevezte. A nyugdíjastól az önkormányzatokig mindenki részese kívánt lenni ennek az eseménynek valódi közösség kovácsolódott össze a városban. Szinte mindenki úgy érezte ez a szobor az övé is. Mindannyiunké, akiknek elődeivel oly rútul bánt el a 20. századi önkény.
A szoboravatás alkalmat kínált arra, hogy egy közösség felemelje a fejét. Az a közösség állt itt emelt fővel, amely nem feledte, mert nem felejthette, hogy mint magyart a második világháborút követően minden jogától megfosztották. Amelynek lányait és asszonyait kopaszra nyírták az utcán a magyar szóért, amelynek legjobbjait száműzték szülővárosából, hogy idegenek foglalhassák el otthonukat. Majd évtizedeken át a kommunizmus akarta lelkünket elrabolni, majdnem sikerült.
Győry Dezső sorait idézve arra kért kövessük a költői intést, s március idusa ne csak formaság legyen. "Ne művirágból készült csokorral és bokrétával hajlongjunk Petőfi Sándor szobra előtt, elegendő ha meghajtjuk a fejünket előtte, s elgondolkodunk azon, hogy az adott helyen és pillanatban úgy viselkedünk-e, ahogyan egy itt élő magyar embertől az elvárható. Példának okáért, amikor gyermekeinknek iskolát választunk, megbecsüljük-e egyedülálló, gyönyörű nyelvünket, használjuk-e azt a közéletben minden lehetséges módon és helyen. Ennek híján egy alkalmi koszorúzás nem más, mint egy kiüresedett rítus, csupán alkalom az önmutogatásra" – fejtette ki a történész, majd beszédét a reménység szavaival zárta.
Az ünnepi szónok végezetül azt kívánta, hogy megmaradjunk hitünkben, a nemzetünkhöz való hűségben, ragaszkodásban, erősödjünk magyarságunk közösségi megélésében.
