Isten előtt nincs idő
Negyvenéves házassági évfordulójukon kötöttek szentségi házasságot. Annak idején a házasságkötő teremből a Lenin-szoborhoz mentek, ahova két szál fehér szegfűt helyeztek el. Rendben lévőnek tartották, hogy élik az életet, amit a kor megkövetelt. Aztán jött a betegség, Borbála és Lajos számolni kezdte az éveket. Emiatt Isten előtt is kimondták az igent.
Amikor jól mennek a dolgok, az ember csak úgy „elvan”, de ha rossz irányt vesznek, nem tudunk máshoz fordulni, csak az Istenhez, mondta három éve a bényi Árpás Lajos abban a beszélgetésben, melyet a házaspárral készítettem annak apropóján, hogy kápolnát építettek a szőlőhegyi telkükön. A templomépítés gondolata a családfő fejében akkor fogalmazódott meg, amikor felesége gyógyulására várt. Az építkezés kezdetekor tudta kimondani életében először, hogy Uram, legyen meg a te akaratod!
Amikor eljött a negyvenéves házassági évfordulójuk, tudták, nem várnak tovább. Jól sikerült időpontot választaniuk, hiszen Molnár Tamás atya, a pozsonyi magyar hívek lelkipásztora is éppen azon a hétvégén ünnepelte 40. születésnapját szülőfalujában Bényben, amikorra a templomi esküvőt tervezték. Maradt tehát a 40-es díszítés a templomban és a kultúrházban is. Az esketés szertartását Szőgyén és Bény plébánosa, Farkas Zsolt atya végezte, Molnár Tamás és Nagy András atyákkal egyetemben.
Borbála, a feleség és édesanya készült egy tanúságtétellel is, de az utolsó pillanatig nem volt biztos benne, hogy el is bírja mondani. Elmondta. Álljon itt most a vallomása:
Mivel én is egyedüli leánygyermek vagyok, azt gondoltam, így van jól. Csakhogy a házasságban ott van a másik fél, a férj is, akinek van testvére, ő szeretett volna még egy gyermeket, persze egy fiút. Harmincévesen akkoriban már nem számítottam fiatalnak a gyermekáldáshoz, de megszületett a fiunk, egészségesen. Jöttek a keresztelők, elsőáldozások, bérmálkozások és én azt gondoltam, nem baj, hogy nem esküdtünk templomban, mert a választott keresztszülők viszont igen. Így ők álltak a gyermekeink mögött, nem mi. Sőt, a fiunk bérmálkozásán – egy céges kirándulás miatt – ott sem voltunk.
Az „újházasok” ezután megköszönték Zsolt atyának, hogy negyven évnyi polgári házasság után elvezette őket az oltárig. Farkas Zsolt azonban hangsúlyozta, Isten előtt nincs idő. Az ő esetükben ennek most jött el az ideje, és a negyven különleges szent száma a Bibliának.
Az „emeljük poharunkat” mellett sok szépet és vicceset is elmesélt életünkből – emlékezik Lajos, az édesapa. Borika hozzáteszi, meseszép volt, ahogy fia az oltárnál várakozó férjéhez kísérte, mindenütt gyertyafény, az atyák fehér miseruhában, körbe se mert nézni, nehogy elkapja a sírás. Tele volt a templom, sokan azt gondolták, házasságuk megerősítése ez a szertartás. Tamás atya személyes hangú prédikációja a szívükig hatolt.
– Sokan hozzátették a maguk részét ahhoz, hogy feledhetetlenné tegyék számunkra Isten előtti igenünket. Mi sem akartunk másutt ünnepelni, csak barátaink és a faluközösség körében, hiszen ők segítettek felépíteni a kápolnát, biztattak a betegségem alatt. Nem győzzük meghálálni, amit kaptunk – zárja beszélgetésünket Borika.
Megjelent a Magyar7 2024/10. számában.
