Hűtőládában hozta át az apa újszülött gyermekét - komáromi egyetemisták segítettek a szlovák-ukrán határon
„Szó bennszakad, hang fennakad…” Valami ilyesmi történik az emberrel, ha olyan történeteket hall, amelyek mélyen megrendítik és elgondolkodtatják arról, hogy mit csinálunk rosszul mi, emberek. Reménykeltő viszont, ha olyan fiataloktól hallunk vallomásokat, akik nem félnek és az élet sűrűjében is kipróbálják magukat. Ahogy tették ezt a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának hallgatói is. Öt elszánt fiatal, oktatójuk, Csík György és felesége társaságában, arra az elhatározásra jutott, hogy önkéntes szolgálatot vállalnak a felsőnémeti szlovák–ukrán határátkelőnél a menekültek megsegítésében.
Április 20-tól 23-ig tartott a szolgálatuk, három sátorban dolgoztak, ebből egy afféle raktárként szolgált, ahol csomagokat raktak össze. Egy másik a gyalogosan átkelők ellátását szolgálta, a harmadikat pedig csak buszos sátornak nevezték. A legizgalmasabb a gyalogos sátor volt, legalábbis Somogyi Máté, a teológiai kar diákelnöke, negyedéves hallgató szerint, aki portálunknak élménybeszámolót tartott.
Ide, ebbe a sátorba érkeznek a határon már átjött menekültek, akik nem a vámosokkal és a határőrökkel találkoznak először, hanem a piros sátorral és személyzetével. Ahol meleg van és ülőhely, meg tudnak pihenni és kávét, teát, ennivalót fogyasztani, a gyermekek játékot, édességet kapnak. Rengeteg megható történetet éltek át ott-tartózkodásuk alatt.
„Az egyik nap átjött a határon három nő. Az egyik már idősebb, hetven körüli, egy középkorú és egy fiatal. Három generáció. Amikor átlépték a határt, szaladtunk ki eléjük, hogy átvegyük a csomagjaikat. A piros sátorba vittük a holmit, oda jöttek a hölgyek is. Nem értettem egy szót sem abból, amit beszéltek, de valamit nagyon akart mondani az idős néni.
– meséli Máté, és már kezd is bele a következő, még ennél is megrázóbb élményének felidézésébe.
Egy férfi jött át a határon két gyerkőccel. De ami a legfeltűnőbb volt, hogy a karján, mindkét kezében, a nyakában és a hátán mindenütt nagy kockás bevásárlószatyrok lógtak. Látványnak sem volt akármi. Mintha mindenét át akarta volna hozni a határon… Segített neki a szatyrok cipelésében és a két gyermeket leültette a sátorba. Az volt a feltűnő, hogy a férfi azonnal rohant vissza a határra, mintha az életéért küzdene, hogy újabb táskákat hozzon. Két ilyen rohanós térőjük is volt, segített neki a cipelésben. Harmadszor pedig egy pirosas, hűtőládára emlékeztető táskával tért vissza, amit a két kezében, a feje magasságában tartott. Az egész nem volt szélesebb 40 centiméternél, legalábbis Máté szerint.
– idézi fel az átélteket.
Azonnal intézkedett, hogy pelenkát és egyéb babaápolási dolgokat hozzanak a sátorba. Az apán látszott, hogy nagyon stresszes, nyugtalan volt és csak az útlevelet lobogtatta folyton: Passport, passportot ismételgetve. Kínálta teával, kávéval, de ő semmit sem akart elfogadni. Nagy nehezen elvett a kezéből két kiflit meg egy ásványvizet és kezét a szívére tette. Ezzel mondott köszönetet.
A nyelvi akadály sok galibát okozott, de szerencsére a szeretet nyelve, és a kézzel-lábbal való mutogatás, az működött. Máté szerint nagyon sok minden átértékelődött benne és többiekben is. A sátrakban senki sem beszélt a háborúról, hanem csak a segítségnyújtás hajtott mindenkit. Voltak persze olyan menekültek is, akik visszaéltek a helyzettel és miután telepakolták az ott lévő dolgokkal a táskáikat, visszamentek, aztán másnap ismét megjelentek és megismételték az egészet.
Gucci cipőben és a legmodernebb iphone-kal érkező tizennyolc éves lányok is átjöttek a határon és sok drága autót, Tesla kocsikat is láttak elsuhanni. Voltak, akikről eleve lerítt, van mit a tejbe aprítaniuk. De olyanok is érkeztek, akik hálásak voltak egy pohár vízért is. Vagy egy meleg pulóverért, de talán még egy mosolyért és kézszorításért is….
A menekültek a kötelező dokumentáció és vámvizsgálat után útbaigazítást kaptak az információs sátorban, ahol ukránul beszélő hölgyek tájékoztatták őket. Várakozott ott busz is, ami aztán tudomásuk szerint Kassára szállította őket. Mindenütt rendőrök, katonák, mentősök, tűzoltók álltak készenlétben. De sokukért jöttek is. Nagy részük Németországba, Olaszországba készült, a legtöbben rokonokhoz. A szebb élet reményében…
„Szívszorító volt számomra annak az öreg bácsinak az esete is, aki bicegve, mankóval, remegve jött át a határon. Mivel ebben a rossz állapotban túl sokáig tartózkodott a férfi mosdóban, bementem, hogy megnézzem, rendben van-e. Szólongattam szlovákul, próbáltam angolul, válasz ugyan nem érkezett, de ekkor kilépett a mosdóból és kérdeztem tőle, hogy milyen nyelven beszélgessünk.
– oszt meg velünk még egy élményt Máté.
Zárásként még felidézi egy 14-15 éves forma fiú történetét, aki egy kalitkával érkezett, amiben két papagáj volt. Mikor leült megpihenni, elkezdett a papagájokhoz beszélni, látszott, hogy nagyon ragaszkodik hozzájuk.
„A vámvizsgálatkor viszont kiderült, hogy csak kutyát és macskát lehet átvinni a határon, más állatot nem. Pedig a fiúnak tulajdonképpen ez volt a csomagja, magyarázta is a vámosnak, hogy ő ezt akarja magával vinni. De csak két választás volt, vagy visszamennek madarastul Ukrajnába, vagy a papagájok ott maradnak az ukrán határon ők meg visszajönnek… A gyerek, mikor felfogta, miről van szó, elsírta magát. Visszakísérték őket az ukrán határhoz.
– meséli a lelkésznek készülő Máté, aki számára ez a négy nap meghatározó, erőteljes gyakorlat volt.
Mikor kérdezem tőle, menne-e újra, azonnal rávágja, bármikor megismételné, mert arra tanították, úgy nevelték, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, akkor segíteni kell.
