Érzelemkezelés kütyük nélkül
A múlt hét folyamán újra Dunaszerdahelyre látogatott a népszerű babapszichológus, Vida Ágnes, aki legújabb könyve, a Gyerekek és kütyük (Hogyan befolyásolja gyermekedet a digitális média) tematikája kapcsán tartott előadást. Ennek ürügyén beszélgettünk Magyarország egyetlen babapszichológusával.
Tavaly megjelent könyvének címe Gyerekek és kütyük. Sokhelyütt halljuk, hogy a felgyorsult, digitalizálódott világunkban nem nagyon lehet kikerülni ezeket az eszközöket, de a szülőknek valamilyen módon szabályozni kell a használatukat.
Az, hogy ilyen eszközök léteznek, a szülők számára nagyon nagy kihívás, hiszen ezeket a kütyüket egy csomó mindenre lehet használni. Sőt, sokan azt gondolják, hogy mindent megoldanak.
Igen, hiszen, ha sír a gyerek, odaadom neki, nézegeti és boldognak tűnik.
A gyors vizuális élmények, ingerek hatására megváltozik a gondolkodás. Felnőttként meg lehet ettől szabadulni, de a gyerekeknek még nincsenek meg az önszabályzó mechanizmusaik, így ha elvesszük tőlük ezeket a kütyüket, akkor ordítanak, visítanak, mert vissza akarják kapni, és akkor a szülő megint odaadja... Sajnos nagyon sokan az etetéskor is használják, mert a gyerek végre eszik; a gyerek meg azt tanulja meg, hogy igazából mindig kell valamilyen vizuális inger az evéshez, és nem figyel arra, hogy mennyit eszik, milyen íze vagy állaga van az ételnek. És akkor már nem vesszük észre, hogy csicsereg egy madár, mert az olyan unalmas inger ahhoz képest, hogy a TikTokon tíz másodperc alatt mennyi mindent tudunk végiggörgetni. Ez felnőttként is veszélyes, de a gyereknek, akinek még „szivacs” agya van, és szívja be az információt, ez egy hatalmas túlinger, amiből aztán viselkedési problémák garmadája alakulhat ki.
Vegyünk egy olyan anyukát, aki egyedül él, több műszakban, vagy akár otthon, távmunkában dolgozik. Ő azt mondja, nem tehetem meg, hogy ne foglalkozzam a munkával, és csak úgy tudom lekötni a gyereket, ha a kezébe adom a mobiltelefont.
Persze, ez előfordul, de ezt régen is megoldották az emberek. Huszonöt évvel ezelőtt bekapcsolták a tévét, mesét nézett a gyerek, csak hát akkor más mesék voltak. De ha bekapcsolunk nekik egy régi bábfilmet, gyurmafilmet, vagy kis családi videókat, ugyanúgy leköti a gyereket, és egészen más agyterületet stimulál. Tehát nem az a lényeg, hogy egyáltalán ne legyenek az életében a kütyük meg a tévé, hanem az, hogy milyen minőségben legyenek ott.
Ennek ellenére lehet használni, hisz amikor a Skype-on fölhívjuk a nagymamát, nem történik semmi rossz, mert az ugyanazokat az agyterületeket aktiválja, mintha itt lenne személyesen. Ugyanígy, ha kétéves kor körül, vagy akár már előtte is olyasmire használjuk, mint például a zenélés, színezés, puzzle összerakása, vagy virtuális mesekönyv, az rendben van, csak ne az legyen, hogy „rászabadul” a gyerek a YouTube-ra másfél évesen és pörgeti a meséket.
Ha már itt tartunk, egy kisgyerek hogyan tudja megkülönböztetni a virtuális valóságot a reális dolgoktól?
Sehogy. Sokszor a felnőttek se. Fontos látni, hogy ez egy generációs probléma. Aki olyan időszakban élte le az életének jó részét, amikor még nem volt annyira jelentős a virtuális valóság, az mást gondol erről, de a mai gyerekek számára a virtuális valóság is egy valóság.
A nagyobb gyermekek esetében dilemma az is, hogy mi az, amit szülőként még megengedhetünk nekik. Amikor már gyanússá válik valami, mert furcsán viselkedik, titkolózik, akkor mit tehetünk?
Akár közös szabályokat is bevezethetünk, olyasmikre gondolok, hogy például a vacsoránál senkinél nincs semmilyen kütyü, anyánál, apánál se, tehát mi se vesszük fel a telefont, mi se nézünk rá a csetre, azaz példát mutatunk a gyereknek. Ami teljesen tilos ebben a digitális piramisban, az az evés közbeni és a lefekvés utáni kütyühasználat.
Mikor válik valaki függővé és hogyan lehet ezt észrevenni? Egészen kicsiknél is lehet erről beszélni?
A kicsik esetében inkább azt szoktam mondani, hogy nem is a gyerek válik függővé, hanem a szülő. Mert ugye neki milyen jó, hogy mindig van egy eszköz, ha a gyerek sír, unatkozik, a kezébe adom és csöndben van, hiszen csak nyomogatja, nincs vele gond. Nagyon sokszor a szülőnek is meg kell magával beszélni azt, hogy nem jó ez így, és akkor mit csináljunk helyette. A nagyobbak, főként a kamaszok ebbe nagyon bele tudnak csúszni. Náluk nemcsak az időtartamra figyeljünk, hanem arra is, hogy mit mond róla. A legfontosabb azonban az, és ezt minden szülőnek tanácsolnám, hogy ezeket az eszközöket semmiképpen ne használják érzelemkezelésre, hiszen nekünk, szülőként kell őket megvigasztalnunk, meghallgatnunk vagy segítenünk, ha épp valami bajuk van.
Megjelent a MAGYAR7 8. számában.
