Erdélyben nem használják a malenkij robot kifejezést
A malenkij robot idei, 80. évforfulója kapcsán Kisgéresben megtartott nemzetközi szakmai konferencián a történtek erdélyi vonatkozásairól Kolozsvár szülötte, Dr. habil Murádin János Kristóf történész, a Sapientia EMTE tanszékvezető docense osztotta meg a tudományos kutatási feltárások eredményeit a megjelentekkel, aki mint elárulta másodízben adott elő a Felvidéken.
Az erdélyi magyar civilek 1944-ben történt szovjet fogságba hurcolását felelevenítve a puszta történelmi tényeken túl a kollektív helyi emlékezetről is részletes képet kaphattunk. Az előadó bevezetőjében azt is megvallotta, hogy bár szerencsére a témával kapcsolatosan nincs családi érintettsége, ettől függetlenül szívügyének tekinti azt, ezért is kutatja a szovjet fogságba elhurcolt civilek sorsát immár 21 éve - azokét, akikről nem beszélünk. A témában tavaly megjelent Felejtésre ítélve c. könyvéből előadása végén részleteket is felolvasott.
Az elhurcolások szakaszai Erdélyben
Azok sorsát kutatja, a civilekét, akikről nem szoktunk beszélni, hiszen eleve hadifogolyként tesznek róluk említést a szovjetek.
A románok időközbeni kiegyezése a szovjetekkel pedig még fájóbb ponttá tette a civilek elhurcolásának kérdését. Ráadásul a magyar kisebbség aspektusa kapcsán ez a témakör lekerült a közfigyelem palettájáról, hiába érintett tömegeket. Erdély többnemzetiségű lakosságából a magyarokon kívül németeket (a svábok 800 ezer főt tettek ki akkoriban a mai 20 ezerhez képest) is vittek szovjet földre.
A civileket 2 nagy hullámban hurcolták el és a 3 nemzetiségből kettőt érintett, a harmadikat, a románt nem.
Ugyanis 1944. augusztus 23-án a románok átállnak a szovjetekhez. Igy az Erdélybe szeptemberben belépő vörös hadsereg a románokat már nem tekinti ellenségnek. Elvétve, véletlenszerűen az utcáról összeszedve akkor hurcoltak csak el románt, ha a megszökött német vagy magyar foglyokat pótolniuk kellett, hogy az átvevő állomáson meglegyen a kívánt létszám.
Az elhurcolás 1944. szeptemberétől- decemberig tartó első hulláma, a frontátvonulás idején majd azt követően Észak-Erdélyben legkevesebb 20 ezer magyar fiút és férfit érintett (ennyiről van tényleges adat, de a valóságban ez akár a duplája is lehet). Ez egy adhock jellegű deportálás, katonai létszámkiegészítés volt: a szovjet hadsereg hosszú idejű feltartóztatására szánt kevés magyar foglyul ejtett katona létszámát kellett kiegészíteni amolyan bosszúhadjáratként magyar civilekkel. Ugyanakkor tagadhatatlan a vegyes lakosságú vidékeken az etnikai tisztogatás jelenléte.
A razziaszerű, rendkívül gyors és a helyzet diktálta lehetőségeket kihasználva, rajtaütésekkel elhurcolt magyarajkú tömegekhez képest a második elhurcolási hullámban a németek foglyul ejtése már sokkal rendszerezettebben, szervezettebben zajlott. 1945. januárjában Észak-Erdély és a kelet-magyarországi részek elfoglalása után került sorra a bánsági, partiumi és erdélyi német származású polgári lakosság. A 70-90 ezer emberben vegyesen voltak nők és férfiak is.
Ez a második hullám jobban dokumentált. A román történészek az első hullámot egyáltalán nem kutatják, számukra az szinte nem is létezik, ellenben a németek elhurcolásáról már rengeteg adatot feltártak. A román történetírás kizárólag a nagyjából 100 ezer német deportálásáról szól és mindent a szovjet hatóságok nyakába varrnak. A kutató sajnálatos tényként említette, hogy a közelmúlt történéseit gyakran kevésbé ismerjük, mint a pár száz évvel ezelőtti eseményeket, ugyanis a kutatási lehetőségeket nagyban befolyásolják a politikai- és az interetnikus viszonyok.
Az elhurcolások mérete
Ahogy halad előre a 2. ukrán front hadserege keletről nyugatra, Erdélyen keresztül, úgy következnek be a deporálások körzetei. Még 1944. szeptemberében az első a Székelyföld. A Csíki-medencében, Háromszéken kb.3000 magyart visznek el. A Maros völgyéből, ahol újabb ellenállás következik be, bosszúból kb. 4000 magyart vittek el.
A tordai csatát követően majdnem 1 hónapon keresztül feltartják a 6.szovjet dárdaharckocsi sereget. Ezt megbosszulandó Torda 7100 magyarjából 700-at hurcoltak el, azaz lakosságát megtizedelik, a környező településekről még 1000 magyart visznek el. Kolozsvár az első erdélyi városként kerül védtelenül, harcok nélkül a szovjetek kezére. Egész Erdélyből innen viszik el a legtöbb civilt, 5000 főt. Torda-Aranyos vármegyéből tehát nagyjából összesen 7000 -en kerültek lágerekbe.
1944. október második felében, november elején Észak-Erdély északi és nyugati területeiről - Szilágy, Bihar, Szatmár, Beszterce-Naszód és Máramaros megyéből kb. 6000 magyart vittek el. Rónaszegen a 180 fős magyar lakosságból elhurcolnak 76embert, minden férfit, akit el lehetett fogni, csak nők maradtak. Mindegy volt a korosztály, a legfiatalabb 13 éves volt, a legidősebb 72.
Az előadó hitvallása szerint az a történész, aki kutatásai során a restell felkeresni a helyszíneket is, amelyekkel találkozik munkája során. Igy hát járt Tordán, megnézte azt a helyszínt, ahol a Torda környékieket is bevagonírozták.
Az elhurcolások okai
A fogságbaejtés egyik oka a hadifogoly létszámkiegészítés volt, hiszen a 4 hetes tordai csatában csak 2500 foglyot ejtett a szovjet hadsereg, így kellett valamit csinálni.
Szovjet szempontból érthető (a második) ok, a bosszú a katonai ellenállásért és a veszteségekért. Tordánál pl. 13 ezer elesett, sebesült, fogságba esett vagy eltűnt katonájuk hiányzott, ami egy egész korabeli hadosztály.
A fogság helyszínei
A GUPVI-nak ( Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovanih = Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság ) 14 tábora és 93 altábora volt Erdélyben.
A történelem fintora, hogy a magyarok zöme az Ural hegység dél-nyugati lábához kerül, arra a vidékre, amit Magna Hungaria-ként ismerünk és ahonnan egykor a honfoglalás előtti időszakban a magyarság kirajzott.
Cseljabinszk, Magnyitogorszk, Asa, Salasova, Beloreck, Karpacsova, Minjar, Kistim, Karabas, Nyizsnyij Tagil, Ufa, Ufalej, Kopejszk, Tvaraja, Platyina lágerei nyelik el őket.
De jut belőlük az Azovi-tenger partvidékére is, főleg Taganrogba, Moldvába Kisinyov és Tighina lágereibe. Ukrajnában pedig a Donyeck-medencébe (Gorlovka), Kijevbe valamint abba a Nyikolajev-i nagylágerbe, amit ma Mikolaivnak nevez az ukrán fél. A Krim-félszigeteki lágereket – Szevesztopol, Kercs- is megjárták egyes erdélyi magyarok. Északon az Onyega-tó vidéke egyike volt a legrosszabb klimatikus körülményekkel bíró táboroknak, ahogy a sivatagos kazahsztáni vidék is. Néhány keleti fogolytábort leszámítva, mondhatni nem voltak túl messze a Szovjetúnió európai részén.
A tábori körülmények gyalázatos részleteitől eltekintve, rávilágítva néhány aspektusra láthattuk, hogy némely táborból megengedték a levelezést. Erre a Vöröskereszt által kiadott tábori levelezőlapokat használták, melyekre tilos volt ráírni a lágerszámot, ehelyett a postaláda számát íratták rá, ha választ vártak otthonról. A propaganda kétirányúan, a lágerben magában és hazafele is működött. A lágerekben kultúrbarakkok voltak, defasizáló tanfolyamok, amiken ha részt vettek, az még egy adag ételt jelentett, ők pedig napokban mérték a túlélést.
A tábort 3 dolog nem hagyhatta el: ellenőrizetlen írás, ami nem ment át a cenzúrán. Pénz. Fotó. Ez utóbbiak közül azok értek haza, amelyeket a cenzúra átengedett, sőt, amit a propaganda osztály meg szeretett volna mutatni a lakosságnak, mint például ezt a jól élünk a konyhában érzését sugallót…
A Nyikolajevi táborból, ahol az adatok szerint 61%-os volt az elhalálozás szintén minden a legnagyobb rendben érzetét keltő lapok érkeztek az otthon maradt szeretteknek. A legdurvább csúsztatás a centenáriumi március 15-ei ünnepségről -amit a Szovjetunióban is megünnepelnek- készült tábori fotó, rajta Rákosi elvtárs és mellette Kossuth Lajos, a németek elnyomása ellen harcoló két magyar őskommunista. Előttük katonák ülnek, azt sugallva, hogy hadifoglyokként az ünnepi megemlékezést tartják, mivel a propaganda szerint civilek nincsenek az elhurcoltak között. A valóságban pedig ők ülnek a fotón, elhunyt katonák egyenruháiba öltöztetve.
Ilyen körülmények között nagyon fontos volt a foglyok túlélési ösztöne. A lágerben a dohány számított a fő valutának. A silány minőségű kapadohányból csipetnyi adagokat kaptak. Ezek összegyűjtésére kis fadobozkákat faragtak a leleményes, nem dohányzó rabok, amiket élelemre cseréltek a dohányosokkal. Mások az ónedénybe karcoltak vöröscsillagot vagy magyar címert. A történész az érdeklődők figyelmébe ajánlotta a Kolozsváron minden nap látogatható, több, mint 400 darab tábori emléktárgyból álló gyűjteményt.
Zárásképpen Murádin Kristóf szemléletesen rámutatott, hogy az emlékezetkultusz terén a svábok előrébb járnak, mint az erdélyi magyarok. Hamarabb kezdtek emléktáblákat, emlékműveket állítani és ebből kifolyólag több is van belőlük, háborítatlanul. Míg az idők során nem egy magyar kopjafát öntöttek le festékkel a románok, vagy más módon gyalázták meg sajnos az ártatlanul elhurcolt erdélyi magyar civilek emlékét…
