Eltörölni a múlt emlékeit!
A felvidéki magyarság politikai, gazdasági, kulturális és társadalmi diszkriminációja mellett a megszállás kezdeteitől folyt a magyar történelmi múlt emlékeinek eltávolítása és lerombolása. Az északi magyar országrészeket birtokba vevő megszállók – sok esetben a helyi szlovák lakosság egy részének segédletével – nagy előszeretettel semmisítették meg a magyar múltra emlékeztető szobrokat, emlékoszlopokat és táblákat.
A pusztítás kiszemelt fő célpontjai a millenáris emlékművek, a Rákóczi-szabadságharc, valamint az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc emlékei voltak.
Az 1896-ban felállított millenáris emlékművek közül három volt található a megszállt Felvidéken: Jankovics Gyula dévényi, Kallós Ede zoborhegyi és Bezerédy Gyula munkácsi alkotása. Ezek mind áldozatául estek a szabadon tomboló magyarellenes indulatoknak.
Ez lett a sorsuk a zólyomi és a breznóbányai Rákóczi-szobroknak, Rákóczi, Bercsényi és Vak Bottyán emléktábláinak Érsekújvárott, valamint a Bercsényi-emléktáblának Ungvárott. Az eltávolított, lerombolt vagy megcsonkított Kossuth-szobrok közül megemlíthetjük például Holló Barnabás losonci, Róna József rozsnyói alkotását.
A ledöntött honvédemlékművek közül említést érdemel a losonci, a körmöcbányai, a lőcsei és a kassai. A Branyiszkói-hágóban felrobbantották az 1849. évi híres február 5-i ütközet emlékművét, Nagysalló mellett szétzúzták az 1625-ös török–magyar csata emlékoszlopát.
Az elvakult bosszú a magyar kultúra kiemelkedő személyiségeinek szobrait és emléktábláit sem kímélte.
Pozsonyban például Liszt Ferenc, Érsekújvárott Czuczor Gergely, Ungváron Dayka Gábor szobrát rombolták le.
Pozsonyban Radnay Béla Petőfi-szobrát csak úgy sikerült megóvni a biztos pusztulástól, hogy a városi képviselő-testület szétszedette és darabjait biztonságos helyre szállíttatta.
A szobordöntögető, emléktáblákat szétzúzó garázda elemeket a hivatalos szervek nem vonták felelősségre, ami egyértelműen azt a benyomást kelti, hogy
a hatalom által eltűrt, sőt tervszerűen végrehajtott rombolási folyamatról van szó.
A dévényi emlékoszlopot az Árpád-szoborral például 1921. január 12-én fényes nappal, déli 12 órakor robbantották fel „ismeretlen tettesek”, miközben a helyi lakosokat fegyveres fenyegetéssel tartották távol a rombolás színhelyétől.
A dévényi robbantás után néhány nappal, 1921. január 15-én a pozsonyi rendőrigazgatóság rövid jelentést küldött a történtekről a prágai belügyminisztériumba, a pozsonyi Szlovákiai Teljhatalmú Minisztériumba, valamint a pozsonyi zsupáni hivatalba.
A rendőrhatósági jelentés „ismeretlen elkövetőkről” beszél,
akik állítólag már január 11-én megkísérelték felrobbantani az emlékművet, de akkor még nem jártak sikerrel. Az elkövetők dinamittal hajtották végre a robbantást.
A rendőri jelentés sajátos módon egy szót sem ejt a nyomozásról, annál keményebben bírálja a pozsonyi sajtót – név szerint említve a Híradó, a Magyar Újság, valamint a Pressburger Zeitung lapokat –, mivel az tendenciózusan ír az emlékmű felrobbantásáról. A pozsonyi rendőrigazgató szerint nincs ok aggodalomra, sőt még jó is, hogy ez így történt.
– szögezte le a rendőri jelentés.
Nem sokkal a dévényi eset után Kallós Ede zoborhegyi milleniumi emlékoszlopának a szétzúzása következett.
A négy hatalmas turulmadárral díszített emlékművet cseh legionáriusok rombolták le 1921. február 9-én, a turulmadarak 1,6 tonnányi vörösréz anyagát pedig rablott zsákmányként magukkal vitték.
A pozsonyi magyarság már a dévényi emlékmű felrobbantása után aggódva gondolt a város legnevezetesebb emlékművére, a fehér márványból faragott Mária Terézia-szoborkompozícióra.
– írta három nappal a dévényi rombolás után a Népakarat, az Országos Keresztényszocialista Párt Pozsonyban megjelenő központi sajtóorgánuma.
– kérte a hatalom illetékeseit a keresztényszocialista lap.
Rövidesen bebizonyosodott, hogy mennyit ér egy elnyomott nemzeti kisebbség becsületre és jóakaratra való hivatkozása, esetünkben a rombolás megakadályozását célzó kétségbeesett kérelme.
A pozsonyi Mária Terézia-szobrot ugyanis 1921. október 26–27-én a csehszlovák legionáriusok, valamint szokolisták szétzúzták, méghozzá a karhatalom szeme láttára. A vandalizmust nem is próbálták megakadályozni.
Döbbenetes, hogy a máskülönben legalább a demokrácia és a konszolidált államélet látszatát színlelni igyekvő csehszlovák hatalom elvakult magyarellenességében mennyire képtelen volt az önmérsékletre, és mennyire szabadjára engedte romboló ösztöneit.
Mintha nem gondolt volna arra, hogy a barbár szobordöntögetés, az emlékműrombolás és az emléktáblák eltávolítása árthat az ország külföldi megítélésének.
Az antantországok sajtója is sokszor volt kénytelen megrökönyödve beszámolni a „csehszlovák demokrácia” felvidéki kilengéseiről.
A nyugati lapok találóan mutattak rá, hogy a civilizálatlan cselekedeteket a hivatalos csehszlovák magyarázkodások szerint mindig ismeretlen elkövetők hajtják végre, de mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a hatóságok és a nyomozó szervek cinkosan tolerálják, sőt gerjesztik e rombolásokat. Különösképpen a pozsonyi Mária Terézia-szobor szétzúzása váltott ki erős elítélő sajtóvisszhangot szerte a művelt világban.
– írta a L´Amour de l´Art című párizsi művészeti folyóirat. „A legionáriusok és civilek két teljes napon keresztül döntögették a szobrot a rendőrség csöndes segédlete mellett, mely egyedül a ledöntött szobor lefényképezését akadályozta meg.”
Az idézett francia lapvélemény nem volt egyedi megnyilvánulás, mivel több francia és olasz sajtóorgánum is megdöbbenve írt a „csehszlovákok” felvidéki szobor- és emlékműrombolásairól, leginkább persze a pozsonyi Mária Terézia-szobor ledöntéséről.
A negatív nyugati sajtóvisszhang kellemetlenül érintette ugyan a csehszlovák államhatalom illetékeseit, szégyenérzete azonban senkinek sem támadt.
A prágai külügyminisztérium érdeklődő megkeresésére a pozsonyi Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium is kifejtette álláspontját a magyar emlékművek lerombolásával, valamint azok nyugat-európai sajtóvisszhangjával kapcsolatban. A pozsonyi hivatalos állásfoglalásnak az volt a summája, hogy a külföld úgymond „rosszul informált” a Mária Terézia-szobor eltávolításának okairól és körülményeiről, a nyugati sajtóban tehát meg kellene magyarázni e tett lélektani indítékait. A pozsonyi minisztérium szerint az is ügyes húzás lenne, ha a csehszlovák propaganda arra is rámutatna, hogy voltaképpen a franciák és az olaszok is követtek már el szobor- és emlékműrombolásokat.
A magyar jellegű szobrok és egyéb emlékművek kálváriája a Felvidéken ezzel korántsem ért véget.
A magyar múlt tárgyi emlékei ellen folytatott romboló hadjárat ugyanis szerves részét képezte e területek minél eredményesebb és látványosabb magyartalanításának, valamint az ezzel párhuzamosan haladó „csehszlovák” nemzeti előretörésnek.
Találóan állapította meg Olay Ferenc a magyar kulturális örökség ellen folyó barbár rombolásokról:
Az idézett szerző szerint
Megjelent a Magyar7 hetilap 2021/3. számában.
