Csoda történt?
A segítség néha onnan érkezik, ahonnan nem várják. Mesébe illő annak a kilencgyermekes, hátrányos helyzetű családnak a története, ahol a családfő 35 évesen elhunyt, de a többieknek egy jóakaró segítségével lehetőségük nyílhat egy jobb életre.
A nemeshódosi Farkas testvérek még a szocializmus éveiben, az ún. lakossági szolgáltatások keretében kezdtek bádogosként vállalkozni. A középső testvér, Zoltán kezeli a vállalkozás ügyeit, aki a község egyik zsákutcájának végében fekvő portán fogad. Meglepetésemre kisebb időutazást élek át: népes baromfiudvart pillantok meg, s ahogy betoppanok a házba, mintha dédnagyanyámék régi lakóhelye köszönne vissza. Minden eredeti állapotában, semmi flancolás. Az irodaként is szolgáló egyik szobában szétterített irattartók, papírhalmazok arra engednek következtetni, hogy itt bizony nem kis munka folyik. Nem tévedtem, alighogy elkezdünk beszélgetni, máris csörög Zoltán telefonja: munkaügyben keresik...
Kilenc kiskorú gyermeke és a felesége, Nikoleta, sajnos arra sem volt képes, hogy maga temesse el, hiszen súlyos nélkülözésben éltek. Ekkor Zoltán elhatározta, hogy segít rajtuk és rendezi a temetéssel kapcsolatos költségeket. Az özvegyen maradt asszony először nem is akarta elhinni, hogy ilyen megtörténhet.
Ekkor megkérdeztem Nikoletát, hogy mennyit kap a kilenc gyerekre az anyaságival együtt. Azt mondta, 970 eurót. Abból 450-et fizetett az albérletre, így lényegében 500 euróból kellett volna kijönnie az egész családnak egy hónapban, ami ugye lehetetlen. Kérdeztem hát tőle, hogyan tudnék segíteni a továbbiakban? Novemberben kifizettem kéthavi albérletet, hogy legalább az arra fordított összeget megtakaríthassák.
Zoltán azonban érezte, hogy ez nem hosszú távú megoldás. Sokat gondolt korai éveire, hiszen ők is nélkülözésben éltek. Édesanyjáék tízen voltak testvérek, s közülük csak négyen nőttek fel. Zoltán apja takács volt, de a szövőműhelyét be kellett zárnia az ’50-es években, mert akkor mindent államosítottak. Az édesanyjuk részéről a nagyapjuk 11 évesen, harmadmagával árván maradt. Volt egy 30 méteres házuk és gazdaságuk, de a gyám eladta a fejük felől a házat egy mondvacsinált indokkal, így apai nagyapjuk földönfutó lett és cselédnek kellett állnia. 1957-ben tudtak újra házat építeni. Teljesen a nulláról indultak tehát, így aztán Zoltán tudta, hogy mit élhet át most ez a család.
Mert hiába kínál az ember ezüst tálcán tortát valakinek, aki jól van lakva. De ha az éhezőnek egy száraz kiflit adunk, az kezet csókol érte. Én láttam azokat a gyerekeket, és jó emberismerő vagyok. Eszembe se jutott, hogy ezzel visszaélnének. Közben azt kérdeztem magamtól: hogyan jöttünk e világra? Mezítelenül. És hogyan hagyjuk itt? Ugyanúgy. Semmit nem viszünk magunkkal. És ha a jóisten által megadatott nekem, hogy ezt megcselekedhetem, akkor megcselekedem. Kész – tett pontot a dilemma végére a jóakaró.
Meg aztán nekik már kialakult az ottani életük, a gyerekek között öt iskolaköteles van. Nikoleta nővére szintén albérletben él két gyerekével, bátyjának pedig már nincs lába, mert „elvitte” a cukor, pedig még csak 36 éves. Így talán jobban érthető az egymásra utaltságuk.
Zoltán erre is gondolt. Úgy fog rendelkezni, hogy amikor már ő nem lesz, a család akkor se szenvedjen hiányt az alapvető dolgokban és biztosítva legyen a jövőjük. Erre ugyanis ígéretet tett.
Közben megérkezett József, Zoltán bátyja is, aki hozzátette, hogy minden faluban tudna mondani legalább 20-30 olyan embert, aki tízszer meg tudná csinálni azt, amit most az öccse megcselekedett.
– tette még hozzá József.
Nem gondolom, hogy a történetük hatására varázsütésre megváltozik minden, és aki igazán gazdag, az mostantól lelkes adakozásba kezd, de hiszem, hogy ilyen példákkal jobbá lehet tenni a világot. Farkas Zoltán ugyanis nem celeb, nem keresi a nyilvánosságot, ő is „csupán” egy közülünk. Abban talán különbözik tőlünk, hogy hatalmas a szíve.
Mai világunk igen zaklatott, ideges és ellentmondásos. Egyfelől a digitális világ naprakészen mutatja be tömegek mérhetetlen szegénységét, másfelől a kiváltságosok mérhetetlen gazdagságát, tehát azt az ellentmondást, amely végigkíséri az emberiség történetét. Úgy tűnik, ezt a fájó ellentmondást globálisan nem lehet feloldani...
Azt azonban talán lehet, hogy akik egymás közelében élnek, ha tudnak, és főleg, ha akarnak és lehetőségük van rá, segítsenek az igazán rászorulókon.
Kilenc apró gyerek ellátása, elindítása az életbe havi ötszáz euróból reménytelen dolog, s valóban csodának kell történnie, hogy a reménytelenség állapotában valaki segítő kezet nyújtson. Mert adni jó, segíteni nemes dolog. S egyszer majd a kilencgyerekes családból egy erős, összetartó családi közösség alakulhat, amelynek tagjai, vélhetően még az unokáiknak is elmesélik majd, milyen az, amikor „aki szegény, az a legszegényebb...”, s a hajdanvolt család hogyan, kitől kapott hatalmas segítséget, hogy a bajból kilábaljanak. Farkas Zoltán pedig már most elmondhatja József Attila szavaival élve:
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.
Megjelent a MAGYAR7 6. számában.
Hozzászólások
Hát, ez valóban egy mesébe illő történet. Sajnos az ilyenek nem lesznek divatosak soha, semmilyen politikai rendszerben! Le a kalappal Farkas Zoltán előtt, Istenünk tartsa meg őt egészségben!