Csalók és szélhámosok
A bűnözést lehet nagyban csinálni, lehet kicsiben. Lehet fehér gallérban, lehet zsebtolvajként. Lehet valaki pitiáner, lehet valaki igazi „nagymenő”. Van, aki megbízó, van, aki végrehajtó. Mindenki másképp csinálja...
Az LGT slágere különböző meg nem nevezett tevékenységekre utal, a cselekvésekből azonban mégis mindenkinek nyilvánvaló a szöveg tartalma. Mondjuk bűnözésről ott pont nem esik szó, de ez most lényegtelen, mert az analógia simán ráhúzható erre a nem éppen legális tevékenysége is...
Még mielőtt azonban mindenki azt hinné, hogy véres témákról kezdenék el írni, gyorsan leszögezem, hogy a pitiánerekről lesz szó, akik azért meglehetősen találékonyak és dörzsöltek tudnak lenni.
A szabadságolások ideje a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a csalók és szélhámosok megkörnyékezzék lakásunkat, házunkat, de akár bennünket is, ha éppen otthon tartózkodunk.
Tegnap ugyan épp nem tartózkodtam otthon, de a feleségem és a gyerekeim igen, akik érdekes történetet meséltek el.
Mint utólag megtudtuk, az utcánkban szinte mindenkinél kilincselt, s aki ajtót nyitott neki, ott ugyanezt mondta. Persze azért azt a tapasztaltabbak mindjárt látták, hogy valami nem stimmel. A feleségem meg már olvasott is hasonló sztorit, miszerint valaki beleegyezett a munkába, és a csaló kisvártatva teljesítette is a feladatát, ellentételezésként azonban irreálisan horribilis összeget számolt fel, majd azzal fenyegetőzött, hogy ha nem fizetik ki, akkor inkább ne is várják meg a következményeit, mert jaj lesz nekik. Mint utóbb kiderült, nálunk is valószínűleg erről volt szó. Községünk azonban alig fél órával az első próbálkozások után Facebook-posztban és a falurádión is kihirdette, hogy szélhámos járja Vásárút utcáit:
Az egyik kommentelő a bejegyzés alatt hozzáteszi, a szomszédjától hallotta, hogy állítólag nála is próbálkozott az illető, de hiába, mert épp nem volt otthon.
Talán ettől is veszélyesebb, ha a közösségi hálón kürtöljük szét, hogy nem tartózkodunk otthon. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy nyaralásunk alatt ne tegyünk ki a világhálóra a szabadságolásunkkal összefüggő fényképeket, bejegyzéseket, még akkor sem, ha azt hisszük, hogy ez nagyon menő, ugyanis ezzel felhívjuk az ügyeskedők figyelmét arra, lakásunk, házunk „szabad préda”.
Nyugodjunk meg, a közösségi hálón szereplő sok száz vagy sok ezer ismerősünk közül biztosan akad legalább egy, aki – ha nem is betörő, de – elég ha csak elmeséli, nyaralunk, így „leadja a drótot”, és máris megnézhetjük magunkat, amikor hazaérünk...
A legélelmesebb tolvajok talán azok, akik gáz- vagy villanyszolgáltatással kapcsolatos dolgot említenek meg. Az ismeretlen „óraleolvasók” már gyanúsak, főleg ha legalább ketten vannak, és mindenképpen be szeretnének jönni a házunkba, lakásunkba, akkor meg végképp.
Azonban erre nincs is szükség, elég, ha óvatlanok vagyunk és nem zárjuk kulcsra az ajtót, s amíg az udvarban elkísérjük mondjuk a gázórához az egyik „óraleolvasót”, a másik addig a nyitva hagyott ajtón besurran a házunkba, és eltulajdonítja értékeinket. Nagyon résen kell lennünk, mert a megtévesztések módja és fajtája szinte a végtelenhez közelít. Nem véletlen, hogy az ilyenek főleg az idősebbeket veszik célba, akik lassabbak reagálnak és már nem olyan fürgék. Szerencsére, faluhelyen a községi hivatalok munkatársai azonnal „hirdetik”, jelzik a gyanús alakok ténykedését, így figyelmeztetve a lakosságot. Sőt, a hivatalos „óraleolvasó” érkezését is, utcára lebontva előre jelzik a „karónkiabálóban”, vagyis a hangosbemondón.
Klasszikus példája a pénz kicsikarásának, amikor az illető eljátssza, mekkora bajban van és mindenképpen szüksége van pénzre, illetve ha a hamis papírokkal a megtévesztett egyén orra alá dugva azt állítják, hogy ki kell fizetnie valamit, amit illegálisan birtokol, vagy éppen tartozása van. Ennek sem kell bedőlni.
Pár éve, még a Covid előtti években (bár manapság is elvétve előfordul ) volt nagy divatja az ún. „unokázós” csalásnak. A megnevezés onnan kapta a nevét, hogy általában egy idősebb célszemélyhez valaki becsönget illetve felhívja telefonon, és közli vele, hogy egy távoli rokonának az unokája, vagy legalábbis valamely hozzátartozója. Az ilyen csalás előzménye az, hogy a szélhámos, amennyire tudja, kinyomozza a „kliens” családi körét, és igyekszik megszerezni minden olyan információt, amivel azt bizonyíthatná, hogy ő – mivel sok minden vonatkozásában „képben” van, s így eloszlathatja a lehetséges kételyeket – valóban egy távoli rokon. Természetesen ebben az esetben is bizonyos pénzösszeg kicsikarása a cél, és az is gyakori, hogy a csaló többször is jelentkezik, ha először visszautasítják.
Hogy honnan tudták nagymama telefonszámát, amikor az nem volt nyilvános, rejtély, de nyilván valamilyen információforrást csak találtak. Mamának szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy letette a telefont, és szólt nekünk erről. A következő próbálkozásnál a „beszélgetés” a csalókkal úgy kezdődött, hogy ki kellett volna találni, ki beszél, de még az igazi rokonaink nevét sem tudták.
„Én vagyok, nem ismersz meg?” – kérdezte a hang. Ha azt mondjuk, hogy X vagy Y, nyilván rávágta volna, hogy eltaláltuk, így szándékosan téves nevet mondtunk. Persze egyből rávágta az illető, hogy ő az, de amikor szembesítettük a hazugságával, hirtelen megszakadt a vonal...
