Az utolsó gömöri cigány mesemondók

Varga Norbert az egyházasbásti Pogányvár fogadóban megvalósuló előadássorozatában a magyar anyanyelvű cigányok, a romungrók mesemondásának szerepét és hagyományát ismerteti. A gömöri cigányság múltját, életmódját, kultúráját napjainkig viszonylag kevesen kutatják, pedig ez az etnikum színes képet mutat. Varga Norbert földrajzi, néprajzi és hagyománytörténeti szempontból is vizsgálta a térséget, közelebb hozva a közelmúlt és a jelen társadalmi és gazdasági viszonyait is. 

Csaplovics János, a magyar néprajztudomány egyik előfutára megállapítását parafrazálva (Magyarország Európa kicsiben) sokan mondták Gömörről, hogy olyan, mint Magyarország kicsiben.

Ez valóban találó jelző, mivel egyrészt földrajzilag, másrészt etnikailag is igen sokszínű vidékről van szó. Társadalmi rétegződés szempontjából parasztok, polgárok, kisnemesek lakták. A nemzetiségek tekintetében pedig magyarok, szlovákok, romák, németek, ruszinok és zsidók éltek itt. Főként gazdálkodással, fazekassággal, kohászattal, bányászattal és pásztorkodással foglalkoztak. Utóbbi igen elterjedt volt, hiszen nagy állattartás jellemezte a területet, így sajátos pásztorkultúra alakult ki a térségben.

Annak ellenére, hogy a többi etnikum esetében a történészek viszonylag pontosan meghatározták a letelepedés idejét, kevés leírás szól a gömöri cigányságról, akik feltehetően a 15–18. század között érkeztek a területre.

Az első értékelhető adat 1893-ból származik, amely szerint akkor 5552 cigány élt Gömörben. Vélhetően ez a szám a már lepelepedett életformát folytató cigányokat jelenti, minden bizonnyal jóval nagyobb lehetett a létszámuk. Az 1950-es évekig természetes életformájuk a vándorlás volt, ami az általuk gyakorolt szakmákkal függött össze. Gömör viszonylatában a Gömörsíd és Pelsőc közti területen élnek a romungrók, vagyis a magyar anyanyelvű cigányok, a térség városaiban, Rimaszombatban és Rozsnyón a cigány nyelvet beszélő lovárik, illetve Feleden az egykor vályogvetéssel foglalkozó kocsanyestik.

Hagyományos mesterségük a kosárfonás, a seprőkészítés, a vályogvetés és a zenélés volt. A zenészek iránt nagy igény mutatkozott, mivel az urizáló kisnemesség rendszeresen foglalkoztatta őket.

A muzsikus cigányok csoportja rendkívül összetartó volt, másolta a kisnemesek, dzsentrik viselkedési formáit, öltözködését, hiszen szerettek volna megfelelni a foglalkoztatóiknak. Valószínűleg ez a többségi társadalom életvitelét modellező magatartás áll a korai nyelvelhagyás hátterében. Lakatos Adolf „Edi” rimapálfalai prímás mesélte, hogy ha parasztokhoz ment zenélni, a feleségével még a zokniját is kivasaltatta, nehogy valami kifogásolnivalót találjanak rajta, mondja Norbert. A zenész cigányok és a pásztorok szoros kapcsolatokat ápoltak, gyakran komák is lettek, sokan foglalkoztak több-kevesebb ideig pásztorkodással is, így a cigányság megőrizte a pásztor kultúra egyes elemeit is.

A hagyományos mesemondás lényege abban rejlik, hogy a saját szavainkkal, élőszóval mondunk el egy történetet – mondja Norbert. – Ezek a történetek lineárisan, egy íven futnak, egy-két szereplővel, nem nehéz feladat tehát megjegyezni őket, de élményszerűen előadni már annál nehezebb. Manapság a vizualitás uralja a világot, egyre kevésbé találkozunk a verbális megnyilvánulással. Bár a cigány mesemondókat is érték a televízió, a rádió hatásai, de még természetesen érezték azokat az előadói fogásokat, hogyan lehet akár órákig érdekesen előadni egy mesét. Mesei tereket tudtak teremteni a gesztusaikkal, a mimikájukkal, a hangjuk játékával, dinamikájával, a beszéd hangerejével.

– Az első, többórás beszélgetést 2004-ben rögzítettem Balog Ernővel, aki sokgyermekes muzsikuscsaládból származott. Tízen voltak testvérek, így már 11 éves korában munkát kellett vállalnia. Disznópásztor lett. Kalandos élete során dolgozott német munkatáborban, Sokolovban katonaként, majd hazatérve a vasútnál helyezkedett el, végül visszatért a pásztorkodáshoz. A tőle felgyűjtött történeteket és tudást a Kígyótestvér című egyéniségmonográfiában adtam közre.

Rimaszécsen elfogadott szórakozási forma volt, hogy kimondottan a mesehallgatás okán jöttek össze az emberek. Balogfalán viszont nem volt mesére járás.

Ott családi, baráti összejövetelek alkalmával meséltek. Illetve a cigányság szokáshagyományában nagy jelentőséggel bír a virrasztás, ami a halott két éjszakán át tartó gyászolását jelentette, és ezt a hosszú időt általában mesemondással töltötték ki. Ernő bácsi is leggyakrabban a virrasztás során mesélt. Ez a szokás az 1980-as évek végén szűnt meg a gömöri romungróknál.

Kovács Ágnes jeles népmesekutató szerint a mese csak leírva szöveg, elmondva sokkal inkább képek egymásutánisága. A hagyományos mesemondás lényege a beszéd nyomán való képek láttatásában rejlik.

Így tesznek a bemutatott mesemondók is, egy-egy szereplő vagy mesei szituáció bemutatása, jellemzése során. Érdekesen fogalmazták meg a történeteiket, reagálni tudtak a különféle helyzetekre, amihez bő szókincsre volt szükség. Ez a tudás viszont napjainkban már nem száll apáról fiúra, hiszen az elektronikus kultúra háttérbe szorítja a közösségi összejöveteleket és a mesemondásra való igényt. Ezek a történetek tudatosan átvéve, a gyűjtéseknek köszönhetően maradnak fenn. És mivel a hagyományos környezetükben nem öröklődnek tovább, így ezek az emberek jelentik a cigány mesemondók utolsó generációját.

Megjelent a Magyar7 2020/ 4. számában.