Alkoss, hogy úrrá légy az időn - KÉPEKKEL
Péntek István Rimaszombatban született, iskoláit Tornalján végezte, az egyetemi oklevelét viszont már Pozsonyban, a Comenius Egyetem Bölcsészkarán, levéltáros szakon szerezte. Az élet azonban úgy hozta, hogy a Csallóközben telepedett le, és vállalkozóként nemcsak saját maga boldogulásáért dolgozik, hanem afféle régi vágású mecénásként értéket ment, kulturális kezdeményezéseket patronál. Az általa létrehozott Szent István Park is ezt a célt szolgálja.
Születsz, hogy élj. Élsz, hogy alkoss. Alkotsz, hogy úrrá légy az időn. Ez Péntek István személyes életfilozófiája, amit a vállalkozása irányításánál is szem előtt tart. A vállalkozó még az egyetemen ismerkedett meg leendő, dunaszerdahelyi feleségével, akit hazavitt Tornaljára. Közös fiuk is ott született, de a család 1977-ben Dunaszerdahelyre költözött, ugyanis István az újonnan épült kultúrház épületében kapott munkát. Ezután a járási hivatal kulturális szakosztályára került, majd a Lőrincz Gyula Galéria igazgatója lett. A '90-es évek elején magánvállalkozásba kezdett, egy fuvarozó céget üzemeltetett és raktárhelyiségeket adott bérbe.
Mivel neki sem jutott semmi eszébe, így tőlem kért tanácsot. Hogy a következő dolog hogyan jutott eszembe, nem tudom, de rávágtam, hogy vegyetek egy kamiont. Három nap múlva beállítottak, hogy megvettük a kamiont és mivel én tanácsoltam, most már csináljak vele valamit. Így kezdődött a fuvarozás – mesélte István, akinek ezt sikerült olyan szintre emelni, hogy fénykorukban 22 kamionból álló flottájuk volt, közben megvásároltak egy telephelyet Ollétejed kataszterében, ahová raktárakat építettek. A vadkapitalizmus éveire jellemző tisztességtelen eljárások miatt Istvánék már nem vállalták tovább a fuvarozást, így maradt a logisztika, majd a dunaszerdahelyi termálfürdő szomszédságában felépítettek egy panziót, azaz vendéglátással is foglalkoztak.
Egyik barátja révén került Csicsóra, Nagy Géza fafaragó mesterhez, aki évente rendezett találkozókat, táborokat az érdeklődőknek.
– Mindig akadtak kisebb-nagyobb gondjaik, vagy a fát nem tudták biztosítani, vagy a szállítással voltak problémák. Miután teherautóim voltak, igyekeztem a magam módján segíteni. Ezt próbálták viszonozni egy-egy szoborral, lényegében egyfajta cserekereskedelem alakult ki közöttünk, mígnem dr. Dénes Éva művészettörténész feltette a kérdést: miért nem profi művészekkel foglalkozunk? Úgy gondoltam, hogy ez kicsit többet kíván, mint amit én tudok nyújtani, de akkor már alakulófélben volt a Szent István Park, és amikor Éva eljött megnézni, azt mondta, hiszen ez arra van teremtve.
– Magyarországon, Tiszanánán van egy parasztházam, ahol 9-10 személy számára tudok biztosítani helyet, s ide vittük át a művésztelepet a Covid alatt.
A kényszer és a véletlen néha jó dolgokat is szül, mert ez a művésztelep a mai napig működik, ugyanis nagyon jó kapcsolatba kerültem a helyi polgármesterrel, dr. Tóth Józseffel, akinek régi álma volt egy ilyet létrehozni.
A parknak sajátos hangulata van, egy székelykapu, továbbá Szent István és Gizella királyné fából készült szobra jelzi, hogy nem akármilyen helyre csöppentünk. A parkudvar stíluskavalkádja tehát nem tudatos tervezés eredménye, hanem egyrészt személyes, másodsorban családi, harmadrészt érzelmi okokra vezethető vissza, de pont emiatt szerethető. A telek egyik raktárépületében már majdnem kész állapotban van István magángalériája, nagyon értékes darabokkal és az enyészettől megmentett életművel, tehát a falak között komoly értékmentés is zajlik. Ezenkívül sok minden más, amelynek kifejtéséhez ez a két oldal sajnos kevésnek bizonyul.
A csúcspontra azt hiszem akkor jutottam el, amikor sikerült létrehozni a képtáramat. Nekem ez egy szentély, tehát úgy kell elképzelni, mint más valaki számára az imaházat. Egy 120 négyzetméteres helyiségről beszélünk, ahová magam válogattam össze a képeket. Oda az ember leül, nézi a képeket és mindig valami újat, szépet fedez fel.
Megjelent a Magyar7 2023/33. számában.
