Akik Dunaszerdahelyre is hazajárnak
A múlt hét közepén a dunaszerdahelyi Grand Coffee Club kávézóban tartott közönségtalálkozót a Hazajáró csapatának két oszlopos tagja, Kenyeres Oszkár és Jakab Sándor. A beszélgető est műsorvezetője kollégánk, Pomichal Krisztián volt, aki már több ízben csatlakozott a csapathoz, és maga is lelkes természetjáró.
A köztévé példátlan népszerűségnek örvendő turisztikai-honismereti-történelmi sorozata 2011. október 9-én indult a Duna TV csatornáján, heti 26 percben, majd 2016-ban az M5 csatornán kéthetenként folytatódott. Sikere több okra vezethető vissza.
Nyilván a baráti társaság tagjai már a forgatás előtt is hosszú esztendőket töltöttek el közös szenvedélyükkel, a túrázással. A 90-es évek elején jutottak először el a Magas-Tátrába, megcélozva ezzel mintegy a történelmi Magyarország legmagasabban fekvő pontjait. Kenyeres Oszkár azt is elmesélte, hogy Moys Zoltánnal, a sorozat rendezőjével és szövegírójával (aki később a keresztapja is lett) annak idején még kerékpártúrára gondoltak, de aztán „átnyergeltek” a természetjárásra.
1998-ban még Dunaszerdahelyre is ellátogattak, épp a szemben található Fontana étteremben ebédeltek, ami egy évvel később sajnos más okok miatt lett hírhedt,
pedig utódaink sokkal jobban járnának, ha mondjuk, 75 év múlva az étterem falán egy emléktábla hirdetné, hogy száz esztendeje oda tértek be a későbbi nagy sikerű Hazajáró megálmodói egy ebédre, és az étteremhez kapcsolódó egyéb történések csak a krónikák virtuális lapjain bújnának meg.
Három év alatt kerékpárral bejárták az egész Felvidéket, aztán megmászták a Kriváňt, a Tengerszem-csúcsot és a többit is. Utána végigtúrázták Erdélyt, érintették a tíz alapított püspökséget. Moys Zoltán a 2000-es évek elején egy médiacéget alapított, ahol a határon túli tematikára fókuszáltak. Böjte Csabával is ők készítették az első filmet, a Duna TV-nek is tudósítottak, s ez is egy szál, mondta Kenyeres Oszkár, ami a Hazajáró felé vezetett, s amelynek alapgondolata az lett volna, hogy végigmennek a Kárpátok hegygerincén.
elevenítette fel a kezdeteket Kenyeres Oszkár. A későbbi években aztán természetesen lehetőség adódott az ötletek alaposabb kifejtésére is, persze így is ki kellett hagyniuk sok, a magyarság létével, történelmével és kultúrájával összefüggésben álló tárgyi, természeti, világi vagy szakrális emléket.
Álmukban sem gondolták volna, hogy utána például Mátyusföldön lehetőségük lesz leforgatni három részt, vagy a Nyitra mentén is gondolkozhatnak két epizódban,
mesélték a meghívottak. Ezt az eddigi 12 évet hatalmas ajándéknak tartják, még akkor is, ha fel kellett adniuk addigi munkájukat, és egy új életforma adaptálásával, lényegében erre kellett berendezkedniük. Végül is kompenzálta őket, hogy vesszőparipájuknak szentelhetik ezt az időszakot, ami már jócskán a második évtizedbe nyúlik. A váci illetőségű Kenyeres Oszkár a katedrát hagyta ott emiatt, hiszen földrajz–történelem szakos tanárként iskolában oktatott. Elmondása szerint éppen akkor érkezett a filmsorozat elkészítésére az ajánlat, amikor már a kiégés első jelei mutatkoztak nála, így habozás nélkül elfogadta az ajánlatot. A közmédia első koncepciója azonban valami olyasmi volt, hogy Szabó Győző és Oroszlán Szonja motorral végigmennek az útvonalakon, azaz a fiúk koncepciója alapján a sorozat szereplői sztárszínészek lettek volna. Moys Zoltán azonban így nem vállalta volna el a munkát.
Végül is az eredeti koncepció győzött, amelyben két „zöldfülű” túravezető mutatja be a nézőknek a táj szépségeit és a történelmi vonatkozású emlékeket.
Talán épp emiatt lett ekkora sikere a sorozatnak, hiszen igazi turistavezetők hitelesen adják át benne az információt a közönségnek, bár igaz, egyikük sem végzett a SZFE-en, mondta mosolyogva Kenyeres Oszkár. Az első évadban Oszkár mellett még Pintér János volt a másik „arc”, akit aztán a Felvidék szülöttje, Jakab Sándor váltott. Ő először barátaival vett részt az Oszkárék által meghirdetett túrákon, s így ismerkedtek össze. Mielőtt a Kis-Fátráról szóló rész készült, Oszinak eszébe jutott Sándor és csapata, mármint hogy milyen jó lenne, ha a felvidéki témájú részben a forgatáson a helyiek kalauzolnák el őket és így a nézőket is.
mesélte el Sanyi a „beugrását”, ami olyan jól sikerült, hogy 11 éve a csapat tagja.
mondta csillogó szemmel Sándor, aki kifejtette, hogy a kezdeti években még nem volt biztosítva a műsor folytonossága, Damoklész kardja mindig ott lógott a fejük fölött, tehát az is benne volt a „pakliban”, hogy mondjuk két hónap múlva megköszönik a munkájukat, és mehetnek isten hírével. Viszont annyi dicséret és pozitív visszajelzés érkezett, hogy sikerült megszilárdítani a sorozat pozícióját, s így tervezni is könnyebben lehetett, ecsetelte Sándor, aki megjegyezte:
Nyilván már többször azt gondolták, hogy nagyjából lefedték a Kárpát-medencét, de aztán az olvasói reakciókból kiderült, hogy ez cseppet sincs így. Sok új tippet ugyanis tőlük kaptak, azonban maguknak is meg kellett húzni egy határt, hogy mennyire nagyítsanak rá egy-egy mikrorégióra, mert akkor tényleg végtelen történet lenne az egészből, tette hozzá Oszkár, aki így folytatta:
A Hazajáró stábjának még rengeteg terve lenne, kaptak felkéréseket Amerikából exkluzív részek leforgatására, régi tervük a Mária-zarándokút bejárása, és a jelenlegi Magyarország természeti szépségeit bemutató túrára is igény mutatkozik, ráadásul a kéktúra útvonalának az 50. évfordulója is közeleg, így ennek bemutatása sem elvetendő ötlet, nyilatkozták a fiúk. Az esten sok emlékezetes történet elhangzott, hiszen olyan helyekre is eljutottak, ahová érdekes volt a megérkezés. Előfordult, hogy a helyi barátok szóltak egy emlékhely kapcsán, de olykor a Google térképe is lehet forrás. A régi turistakönyvek azonban sok olyan értékes információt is tartalmaznak, ami nincs rajta az interneten, mesélték Sanyiék.
A másik történetben Úzvölgye mellett forgattak, és Csinódon szálltak meg. Azt érdemes tudni, hogy a települést csak huszonhatan lakják, és csupán földút vezet oda. A boltban gyanúsan néztek a stáb tagjaira, mivel azt hitték, szekusok... Végül összebarátkoztak a helybéliekkel, akik meghívták őket az esti bálra.
mesélte a szokatlan történetet Oszi, és azzal folytatta, hogy egy másik településen meg öt magyar él, abból néggyel találkoztak, mind 60 év feletti. Közülük az egyik őrzi a harangot, hogy a románok el ne lopják a református templomból...
Megtörtént olyasmi is, egy forráshoz csak úgy tudtak eljutni, hogy bekopogtak egy kertes ház ajtaján, a tulajdonos átengedte őket a kertjén, ugyanis csak így lehetett a célt elérni. Azt is megtudhattuk, Erdélyben nem biztos, hogy jó házi pálinkát kapunk, főleg, ha több mint 100 liter van belőle otthon, és állítólag cseresznyéből készült, ami nem igazán a Székelyföldre jellemző gyümölcsfa. A borral is hasonló a helyzet, hiszen a vidék a borászatáról sem híres. Ennek ellenére a stáb tagjait mégis csodaszép élmények és emlékek fűzik Erdélyországhoz, de természetesen a történelmi Magyarország más tájegységeihez, így a Felvidékhez is.
