A tűzben edzett nő
Március akár a nők hónapja is lehetne. Olyan nőké, akik az egyéniségükkel és a szívükben hordozott üzenetekkel gyógyítanak, kikeletet hoznak mások életébe. Elmondható ez a galántai Kovács Krisztináról is, akit súlyos tragédia ért gyermekkorában. Ma egyedül neveli kamaszkorú lányát, és kemény, de gyógyító akarattal néz szembe a világgal.
Krisztinát fotósként ismertem meg, aki nemcsak a portrét, de a lelket is látja az emberben. Nőként is mindig csodáltam a szépségét, a tekintetében lakozó bölcsességet, azt a benne lakozó erőt és kitartást, amivel kellő szigorral, szeretetben egyedül tudja nevelni a gyermekét.
Tudtam, hogy a rendkívül dekoratív Krisztinának nincsenek önértékelési gondjai, ami a szívén, az a száján, békében él önmagával, ami rendkívül kevés nőről mondható el. Mégis megdöbbentett, amikor elárulta, huszonöt évébe telt kibékülni önmagával, és elfogadnia, hogy az életben még sok feladat vár rá. Bevallom, addig nem vettem észre testén az égésnyomokat, mindig csak a tökéletes, szép arcot láttam.
Krisztina kései gyermekként született egy rendkívül vallásos családban.
– Igazi kiimádkozott kislány voltam – kezdi életének és későbbi hányattatásainak a történetét. Tanár édesapja és üzletvezető édesanyja korán lerakták gyermekeikben a hithez való kötődés alapjait. Később szükség is volt az imákra a családban. Az első törésre a kamaszodó Krisztina életében 1992 szeptemberében került sor. Szó szerint emlékeibe égett az a vasárnap, amikor egy műszálas rövid ujjúban és sortban indult el játszani a barátnőivel, kicsempészve hazulról az édesanyja fehér templomi gyertyáit. Játék közben először az egyik játékbaba haja, majd Krisztina pólója kapott lángra a gyertyáktól. Krisztina úgy emlékszik, hogy több mint tíz percig égett, miközben csak kiabálást hallott maga körül. Végül a közelben lakó, Galántán közismert Péterváry doktor sietett az égő gyermek segítségére egy pokróccal.
– Nem éreztem fájdalmat. Ahogy a doktor úr felkapott, hogy a kórházba rohanjon velem, nagyujjának a nyoma beleivódott az égett bőrömbe. Máig magamon viselem az ujjlenyomatát – folytatja a történetet Krisztina. A fiatal lányt többnapos galántai kezelés után végül élet-halál közötti állapotban szállították át a pozsonyi kórház égési osztályára.
– Emlékszem, hogy anyu útközben Szent Ritához, a reménytelen ügyek védőszentjéhez imádkozott. Én akkoriban nagyon flegma gyerek voltam, és odavetettem neki, ha pont egy ilyen szent fog rajtam segíteni, akkor ha majd lesz egy lányom, róla nevezem el. Krisztina életét vérátömlesztéssel mentették meg, s attól fogva a fájdalom szinte kézen fogta, és többé nem engedte el.
Testének közel negyven százaléka égett meg a jobb oldalán, ezenkívül a füle. A tízemeletes kórház minden szintjén hallani lehetett, amikor az égett műszálakat és a beivódott kötszerdarabokat tépték ki a megégett emberi húsból. Emberfeletti volt a fájdalma. A tizennyolc órás műtét óta Krisztina tudja, hogy neki még dolga van a földön, az emberek között. A kórházban sok mélypontja volt, ekkor az orvosok és a pszichológusok mindig elővették azokat a fotókat, amelyek a gyógyulása fázisairól készültek, és mutatták meg, hogy van értelme küzdeni. Az élet azonban továbbra sem kímélte: két évvel az égés után elhunyt az édesapja.
Ján Koller plasztikai sebész irányításának köszönhetően a fiatal nő harminchárom plasztikai műtéten van túl. Huszonhét évesen, túl egy sikertelen házasságon, vállalta az egyedülálló anyaságot. A szüléshez külön engedélyeket kellett kérni a nőgyógyásztól, hiszen a fél hasa és mellkasa is megégett. A szülésen kívül ahhoz is volt akarata és kitartása, hogy ennek ellenére szoptassa a kislányát, akit korábbi ígéretéhez hűen valóban Ritának nevezett el. Ezekben az időkben az édesanyja állt mellette, aki nagyon sokat segített Rita nevelésében és gondozásában.
Krisztina jól tudta kamatoztatni fájdalmas élettapasztalatait, és lélekpszichológiát kezdett tanulni egy budapesti egyetemen, hogy másokat is át tudjon segíteni az élet nehéz pillanatain. Emellett a fotózást választotta hobbinak, hogy az embert ne csak fizikai, hanem lelki valójában is ábrázolni tudja. Ma már profi szinten fényképez, a legújabb technikákat használva.
– Az égésem utáni huszonötödik évfordulón jött egy következő vízválasztó az életemben. Ekkor még nem voltam kibékülve önmagammal, takargattam a testem. Akkor ébredtem öntudatra, amikor láttam, hogy a kislányom egy csokor virágot tesz le a templomban az oltárhoz köszönetképpen, hogy én lehetek az édesanyja. Azóta nem érzem átoknak az égést, inkább tanításnak – mondja.
Két évvel ezelőtt Krisztina édesanyja hosszú betegség után elhunyt. Az egyedülálló anyuka hálás azért, hogy az ápolást, amit gyermekkorában tőle kapott, az utolsó éveiben vissza tudta adni az édesanyjának.
Önmaga és Rita viszonyát különlegesnek tartja. Mint mondja, felnéz a lányára, de azért otthon tisztázva vannak a szerepek. Szigorral és fegyelemmel terelgeti az úton, azért is, mert Rita nagy célokat tűzött ki maga elé. Hat éve versenyszerűen úszik, példaképnek tekinti a felvidéki úszóbajnokokat, amilyen Suba Sára és Bukor Ádám. Édesanyja edzeni és versenyekre hordja, támogatja a lánya álmait. A felnőtteknek komolyan kell venniük a gyerekeket, és fel kell készíteni őket az életre. Akár a nehéz helyzetekre vagy tragédiákra is, vallja Kovács Krisztina.
Megjelent a Magyar7 2020/12.számában.
