Rektor bácsi örök
Félreértés ne essék, én a „rektor bácsi” alatt minden hajdanvolt és mai tanítót, pedagógust értek (nőt és férfit egyaránt), akinek a munkája megfizethetetlen, akinek az emlékét sok hajdanvolt diák a szívében őrzi még akkor is, ha szinte mindenkivel előfordult tanulmányai során (akár az alap-, akár a középiskolában) hogy egy-egy pedagógusban diákként bizony, finoman fogalmazva is, emberére akadt.
Hogy milyen okból? Ki tudja azt már; talán rossz volt a csillagok állása, mondhatnánk nemes egyszerűséggel. Egy azonban bizonyos, az idő remek kozmetikus, kisimítja a ráncokat, a gyűrődéseket, s a legtöbb esetben marad az iskola hosszan tartó időszaka (a „tanarakkal” együtt) örökre szóló szép emléknek, amelyben a hozzánk közel álló, szeretett, tisztelt pedagógusok különös fényt kapnak. S ez a fény átvilágít az éveken… Emlékük még akkor is élő, ha ők maguk már nem élnek, s mi is lassan megöregszünk.
Sok mindent az iskolának, a pedagógusoknak köszönhetünk, még akkor is, ha nem tudatosítjuk. Talán a legmeghatározóbb emlék az első nap az iskolában, találkozás az osztálytársakkal és vele, a Tanítóval. Édesanyám mesélte, két ember tartotta vissza a sírástól első nap az iskolában: a tanító néni, és újdonsült padtársa. Az első megnyugtató kedvességével, a másik gondtalan vidámságával terelte el a figyelmét, s így elmaradt a sírás anyuka után. Apám egyetlen emléke az iskola első napjáról az, hogy az egyik osztálytársát az anyukája kénytelen volt fakanállal megfenyegetni, mert egyszerűen nem akart otthonról elindulni az iskolába, s a helyszínről is el akart iszkolni.
De visszatérve a mindenkori rektor bácsihoz, az örök tanítóhoz… Móricz Zsigmond egyik novellájában egy olyan tanítónak állít emléket, aki a korabeli falusi kisiskolában a kisdiákok értelmi szintjének megfelelően próbálja felkelteni a figyelmet egy-egy tudnivaló iránt. Nevezetesen arról van szó, hogy közérthetően szeretné elmagyarázni a falusi, vagy tanyasi gyerekeknek, ki is volt Kolumbusz Kristóf, és hogyan fedezte fel Amerikát. Az írás könnyeket fakasztó, csak az ember nem tudja, hogy a meghatottságtól, vagy a nevetéstől sírjon-e. Legszívesebben az egészet ide másolnám, de erre nincs lehetőség, így csak egy-két idézettel jelezném az írás hangulatát.
vezeti be a témát Móricz.
A mai modern, digitális technikával felszerelt iskolák (ahol a megtanulható tudnivalók határa maga a csillagos ég), már egyáltalán nem összehasonlíthatóak a hajdanvolt zsúpfedeles tanintézményekkel. Mégis… A mindenkori pedagógus igyekezete, hogy a lehetőségek függvényében a legtöbbet nyújtsa, minden korban tiszteletre méltó. Így volt ez Móricz korában is, amikor a rektor bácsi Kolumbusz felfedezése iránt próbálta felkelteni a kis nebulók érdeklődését, a gyerekek értelmi szintje, és a helyi nyelvjárás mentén.
Így indul a történet, s közben a novellát olvasó ember szinte maga előtt látja a sok kis tanyasi nebulót, amint fényes szemmel, érdeklődve hallgatják, mi is lesz a „mese” vége. Persze mi már tudjuk: Amerika felfedezése, 1492. október 12. Rektor bácsi azonban nem árulja el a dátumot, minek is terhelni a kis kobakokat… A történet végét is „egyszerűre” fogja, hogy könnyebb legyen megjegyezni. S itt lesz igazán könnyes a mindenkori olvasó szeme a sírástól s egyben a nevetéstől is.
Rektor bácsi felfedeztette Kolompos Kristóffal Amerikát, a mai pedagógusnak meg már annyi a felfedeztetni valója, hogy csak kapkodja a fejét, hogy beleférjen a meghatározott időkeretbe, és mindenre jusson idő. S nemcsak oktatásra, nevelésre is a mai bonyolult világban, amikor ha kell, (lásd Covid) távúton is megoldható a tananyag átadása...
De nézzünk még egy kicsit a múltba. Gyerekkoromban sokat tartózkodtam nagyszüleimnél, akik nagyon gyakran emlegették szülőfalujukat, a gömöri Pelsőcöt, és nagyon sokat beszéltek a hajdanvolt református iskola tanítóiról, (akikkel nagyapám felnőttként még levelezett is). Feltűnt az a határtalan tisztelet, amellyel emlegették őket. Nagyanyám még azt is elmesélte, „tanítóné asszony” milyen előkelő mozdulattal ült le a harmóniumhoz, milyen szépen játszott, s a gyerekek milyen örömmel énekeltek. Nem is olyan régen egy régi fénykép érkezett villámpostán a pelsőci Kardos László helytörténésztől. Az iskolások és tanítóik néznek vissza ránk a képről, 1930-ból. Nagyapám, nagyanyám már nem élnek, nem tudjuk közösen megnézni a képet. Anyámmal tippelgetünk, melyik kisfiú lehet a nagyapám, hétévesen? Csak sejtjük… És pár év múlva újra háború… Nincs továbbtanulás… Apai, anyai nagyszüleim örök bánata volt, hogy nem tanulhattak tovább…
Mint fentebb már említettem, nekem minden pedagógus egyben újfajta, modern „rektor bácsi” is, akinek a munkája, teljesítménye egzakt módon talán nem is mérhető le még ebben a modern világban sem, de beépül a diákok tudásába, lelkébe, s később egyik-másik pedagógus alakja a szép emlékek között is helyet kap. Ezért is felelősségteljes hivatás a pedagógusi szakma. Na persze csak az menjen tanítónak, aki ilyet szeret, s akkor bizonyára őt is szeretet övezi majd. Még halála után is. Mert „rektor bácsi” örök.
