Talpuk alatt fütyül a történelem
A történelemben olykor adódnak nagy fordulatok. Azok az államférfiak, akiknek van hozzá képességük, ezekre jól reagálnak, kivételes esetben előre látják, legalábbis sejtik őket. Ez a képesség nem mondható el az Európai Unió jelenlegi vezetőiről. A gondolattalan, akarat nélküli vezetők csak kullognak az események után, de még azt is sántikálva és rossz irányban teszik. Pedig akadt ember, aki figyelmeztette őket. Ez az ember történetesen a magyar miniszterelnök volt.
Amikor az Egyesült Államok új adminisztrációja bejelentette, hogy az ukrajnai proxyháború lezárásánál az európai vezetőknek – mint zavaró tényezőknek – nem osztanak lapot, majd Rijádban külügyminiszteri szinten megkezdték az amerikai–orosz tárgyalásokat, az uniós vezetők pánikba estek, és kapkodni kezdtek. Macron, Scholz meg a többiek első riadalmukban – mint eső előtt a hangyák – össze is futottak Párizsban, hogy megbeszéljék, akkor most mi a teendő? Hogyan kezeljék ezt a pofátlanságot? Eddig hűségesen (ki)szolgálták Amerikát, most egyszeriben nincs rájuk szükség?
A végén még kitör a béke!
Pedig ők milyen szépet álmodtak! Azt álmodták, hogy legyőzik az orosz medvét, és szétverik azt az Európát, amely Portugáliától az Ural hegységig húzódik. Azt az óriási teret, amelyet elődeik (az amerikai ellenérdekeltség dacára) megpróbálták közössé tenni, felismerve, hogy a német technológia és az orosz ásványkincsek révén Európa, pontosabban Eurázsia a világ legerősebb birodalma lehetne.
Aztán jöttek ezek a szerencsétlen percemberkék, bólogató Jánosok, korrupt, az orruk hegyéig sem látó politikusok, akik engedve az amerikai háttérhatalom, a demokrata mélyállam nyomásának, azon kezdtek dolgozni, hogyan lehet Európát jelentéktelenné tenni. Pontosabban feldúlni, felforgatni, majd összegyúrni egy európai szuperállammá, amelyben Oroszországnak természetesen nincs helye.
Tették ezt úgy, hogy a kontinens félmilliárdnyi polgárának érdekeit, jólétét és főleg békéjét tették kockára. De hát az nekik, úgy látszik, nem számít.
Igaz, nem ők kezdték a rombolást, ezt a „szép” álmot parancsba kapták. A lényeg, hogy ők most is tovább tolnák a háborút, mert szerintük nem elég a hulla, még néhány százezer ukránnak meg orosznak meg kéne halnia, hogy a fegyveres békevágy nagyobb legitimitást nyerjen.
Hogy jön ahhoz az amerikai elnök, hogy nem akar egy asztalhoz ülni az uszítókkal? Donald Trump csak úgy betolja a képét Európába, és beleköp a levesükbe?! Pedig ők elmagyaráznák, miért kell tovább pusztítani ezt a szerencsétlen országot, amit egyelőre Ukrajnának hívnak.
Ezt persze nem lehet nyíltan kimondani, ezért „az esetleges békekötés” utáni „katonai misszió” tervét szövögetik. Hál´ istennek már az első találkozójukon sem tudtak megegyezni semmiben.
Az „európai egység”
Az Elysée palotában tehát össze is jöttek – heten. Ami az uniós vezetőknek az egynegyede. Azt még Móricka is tudja, aki ugyan sokat járt az iskola mellé, hogy a hét nem azonos a huszonhéttel, és a negyed, az pontosan egynegyede az egésznek. Már önmagában az is felháborító, hogy hat államfő/miniszterelnök (plusz a brit miniszterelnök, aki nem is uniós országot képvisel) vette a bátorságot, hogy a többiek megkerülésével stratégiázzon az Unió jövőjéről.
Ráadásul olyan vezetők mutogatják az izmaikat, akiknek elég vékony a legitimitásuk. Emmanuel Macron például kénytelen félévente új miniszterelnököt keresni, hogy elkerülje a bukást, Scholznak pedig szó szerint meg vannak számlálva a napjai, mert a németországi választásokat valószínűleg a CDU-CSU és/vagy az AfD nyeri.
És ezek akarnak izmozni, azzal a Rutte nevű kifutófiúval, aki bukott kormányfőként éppen a NATO főtitkára, s akit Trump nem biztos, hogy meghagy a hivatalában. És Von der Leyen bizottsági elnökkel. Ám míg Leyennek (sajnos) van még négy éve a garázdálkodásra, Rutténak hamar útilaput köthetnek a talpára. Ez a válogatott társaság azonban fittyet hányva minden realitásnak, úgy gondolja, hogy a többiekkel nem kell foglalkozni, azok csak valamiféle maradék, hiszen már évekkel ezelőtt felvetődött a nagy ötlet, hogy az Unió legyen „kétsebességes”, ahol ők jelentik a magot a gyümölcs közepén. Csak azt felejtik el, hogy ha a gyümölcsöt meghámozzuk, előbb-utóbb megrohad.
A kérdések kérdése ezúttal is: vajon mi hajtja őket, hogy ilyen csökönyösen ragaszkodnak a rossz irányhoz? Meggyőződésből teszik? Ha igen, ők a világ legostobább vezetői. Ha parancsra, nyomásra cselekszenek, szimplán gyávák. Van még egy harmadik lehetőség: továbbra is üzletet látnak a háborúban, és azért nem tudnak lemondani róla.
Akkor viszont velejükig korruptak. Mert míg Zelenszkijnek (aki, ne feledjük, néhány évvel ezelőtt még nem is tudott ukránul) a puszta életéről van szó, és szemmel láthatóan egyre zavarodottabban viselkedik, ezeknek, sajnos, nincs félnivalójuk. Őket csak az európai emberek tudnák lapátra tenni, ahhoz azonban a szuverenisták elsöprő győzelmére lenne szükség lehetőleg több államban. Ennek egyelőre – a sok merénylet, a romló közbiztonság, a gazdasági visszaesés ellenére – nem sok az esélye. Amíg a fősodratú liberális sajtó nyomás alatt tartja a közéletet, a vezető politikusok nem mernek a sarkukra állni. A polgárok nagyobb része pedig még mindig agymosott, vagy meg van félemlítve.
Tizenhat öngól egy meccsen
Így aztán, miközben beindultak a tárgyalások az amerikai–orosz megbékélés felé (amelynek csak egy része az ukrajnai háború), az ő éleslátásuk odáig terjed, hogy elfogadják Oroszországgal szemben a tizenhatodik szankciós csomagot. Olyan ez, mintha egy focimeccsen az egyik csapat kilencven perc alatt tizenhat öngólt rúgna magának. Ugye, milyen életszerű? És ezt még megfejelik újabb hatmilliárd eurós támogatással Zelenszkijnek (akit Trump legutóbb közepes színésznek és diktátornak nevezett), hadd folytassa a vesszőfutását a békekötés helyett. S akik kétségbe vonják az amerikai elnök szemrehányását (miszerint Zelenszkij hiába háborog a mellőzése miatt, hiszen volt rá három éve, hogy tárgyaljon a békéről), jusson eszükbe, hogy nem a semmiből indult a háború, és nem az oroszok csapták be az ajtót 2022 tavaszán.
Ukrajna azonban rendezhette volna a több mint tízmillió orosz nemzetiségű vagy anyanyelvű ukrán állampolgár helyzetét, a többiekről nem is szólva. Zelenszkijék még akkor is nemzetállamban fognak gondolkodni, amikor már nem lesz országuk.
És amikor a bíró lefújja ezt a meccset, a felháborodott szurkolók feltehetik a kérdést: mire volt jó ez az egész, ha csak azt eredményezte, hogy Ukrajna elveszítette területének egyötödét, lakosságának közel a felét, és három generáció fogja nyögni a háború következményeit? Az EU szerepe pedig az volt ezen a gigantikus focipályán, hogy vakondként feltúrja a gyepet.
Függelék helyett:
Az egész tragédiának talán az a legszomorúbb történelmi tanulsága, hogy Oroszország mindig is szeretett volna Európához tartozni. A melankolikus nagy birodalom krémje, amelynek lelkületéről olyan érzékletesen írt Dosztojevszkij, Tolsztoj, Csehov és a többi szellemóriás (akik nélkül elképzelhetetlen lenne az európai irodalom), hiába majmolta Franciaországot, hiába házasodott poroszokkal, Habsburgokkal, próbálta modernizálni magát, kénytelen volt elviselni, hogy Napóleontól kezdve nagyjából harminc évente megtámadják Nyugat felől. Hol a franciák, hol a lengyelek-litvánok, hol a németek. Három éve pedig az USA „demokrata” kormányzata az ukránok által. Az USA százötven éves rémálmát az Európai Unió jelenlegi vezetői fogják eloszlatni, tálcán kínálva Európát az USA-nak és végső soron Oroszországnak is.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2025/8. számában.
