Európának végre ki kell állnia a saját érdekei mellett! - interjú Deutsch Tamással
A tagállamoknál kalapoz az Európai Bizottság, hogy befoltozza az uniós költségvetésen keletkezett lékeket. Mi áll a háttérben, és milyen változás várható az európai politikában a jövő tavaszi EP-választások után? Deutsch Tamást, a Fidesz európai parlamenti delegációvezetőjét a Gombaszögi Nyári Tábor fórumán kérdeztük.
Minden jel szerint a következő hetek, hónapok legnagyobb vitái az Európai Unióban a költségvetés körül zajlanak majd. Hogyan jutottunk odáig, hogy az Európai Bizottság a tagállamoknál kalapoz, hogy befoltozzák az uniós büdzsén keletkezett lékeket?
Tekintve, hogy egy nyári táborban vagyunk, biztosan hangulatrontó lenne, ha a közepesnél hosszabb fejtegetésbe bocsátkoznék arról, hogy hogyan is áll össze az Európai Unió költségvetése. (Nevet…) Annyit azért mindenképpen szükséges megjegyezni, hogy az egy esztendőre szóló nemzeti büdzsékkel szemben az Európai Unió egy hosszú távra, hét évre szóló ún. keretköltségvetést fogad el.
Csak jelzem, többen fölszisszentek a közönség soraiban…
Folytatva még egy kicsit a közgazdaságtan órát, az uniós költségvetés bevételei egyharmad részben úgy állnak elő, hogy például a tagállamokban befizetett áfa döntő része, vagy éppen a külső határokon beszedett vámok teljes egészében az uniós büdzsébe kerülnek. De annak az irdatlan 1 083 milliárdnyi eurónak a kétharmad részét a tagállami befizetések adják. A tagállamok a gazdasági erejükhöz mérten fizetnek bele a közösbe, mi magyarok az összes befizetés mintegy kettő százalékát álljuk. A keretköltségvetési megállapodás azt is tartalmazza, hogy a hétéves ciklus felénél felül kell vizsgálni, hogy hogyan is áll a büdzsé – ez történik most is. Ezzel a rövid tanórát be is fejeztem, beszélhetünk a politikáról. Már a költségvetés elfogadását megelőzően is rendre késhegyig menő viták folynak, sok más kérdés mellett egymásnak feszülnek az agrártámogatásokból, vagy éppen a felzárkóztatási forrásokból részesülő tagállamok és a nettó befizetők, az ún. fukar országok, amelyeknek ezekből a forrásokból nem, vagy csak alig jut. Az uniós költségvetést egyébként a 27 tagállam teljes egyetértésével kell elfogadni az Európai Tanácsban, s társjogalkotóként kell az Európai Parlament egyetértése is – ez végül csak sikerült legutóbb is.
Ezzel el is jutottunk az aktuális vitákhoz. Mivel magyarázható, hogy az Európai Bizottság most mégis újabb jelentős összegek befizetését várja a tagállamoktól?
Ursula von der Leyen bizottsági elnökasszony állításával szemben, miszerint szó sincs semmiféle hiányról az uniós költségvetésben, csupán a szokásos félidős felülvizsgálat zajlik, ami alapján szükség van további pluszbefizetésre, az igazság az, hogy elfogyott a brüsszeli bürokrácia pénze. Az Európai Bizottság idén júniusban plusz 69,5 milliárd euró többletbefizetést javasolt.
Mire kérik az újabb tízmilliárdokat?
Kezdeném a sort azzal, hogy az Európai Bizottság eddig minden héten többmilliárdnyi Ukrajnának szánt plusztámogatás ötletével állt elő – most éppen további 50 milliárd euró akarnak adni – , miközben nem tudnak elszámolni azzal, hogy pontosan mekkora összeget juttattak már el eddig Ukrajnának.
Nem tudjuk, mekkora részben van szó vissza nem térítendő támogatásról, Ukrajnának szánt uniós hitelfelvételről, vagy az Ukrajna által felvett hitelek kamatainak átvállalásáról. Ahogy azt sem ellenőrizte senki, mire költik az ukránok az uniós forrásokat. Anélkül, hogy vádaskodnék, de ismerve Ukrajna korrupciós mutatóit, azért ez nem túl megnyugtató. Ahogy az sem kevésbé vérlázító, hogy az Európai Helyreállítási Alap feltőkésítésére szánt 750 milliárd euró döntő részét kitevő hitel kamatai 2027 végéig az EB számításai szerint eredetileg 14,9 milliárd euróra rúgtak volna. Miközben a felvehető hitelkeretnek még a felét sem merítették ki, a kamatokra szánt összeg már idén decemberben elfogy. Ráadásul arról volt szó, hogy nem lesz jelentősebb befizetésre szükség a büdzsé félidős felülvizsgálatakor, ehhez képest a kamatkifizetésekre a 15 milliárd eurón túl már további 19, azaz összesen mintegy 34 milliárd eurót akarnak fordítani. Ha pedig ezek a plusz befizetések nem történnek meg, az EU egész egyszerűen becsődöl.
Vagyis Brüsszel az emelkedő kamatokat Magyarországgal és Lengyelországgal is megfizettetné, miközben a helyreállítási alapból még egy vasat sem kaptak?
Nemcsak velünk magyarokkal és a lengyelekkel akarják ilyen módon megfizettetni az emelkedő kamatokat, hanem azzal a három további tagállammal is, amelyek ugyan nem a politikai büntetőpadon ülnek, de szintén nem kaptak még egy eurócentet sem a hitelfelvételből járó forrásból. A nagyságrendet érzékeltetve: az EU a legértékesebbjének számító Erasmus plusz programra 7 év alatt 22 milliárd eurót fordít – na most még ehhez képest a kamatkifizetésre akarnak 34 milliárd eurót fordítani.
És arról még nem is beszéltünk, hogy az elszabaduló inflációra hivatkozva – azt most tegyük félre egy pillanatra, hogy ebben mekkora része is van az elhibázott brüsszeli szankciós politikának – további nyolcmilliárd eurót kérnek a brüsszeli bürokraták fizetésének emelésére. Vagyis miután csúnyán elbaltázták a hitelfelvételt és olyan lassan dolgoznak, hogy a hétéves költségvetés felénél a felzárkóztatási támogatások csupán 2,5 százalékát fizették csak ki a tagállamoknak, még fizetésemelést is kérnek... Teljes nonszensz. Kevés olyan javaslata szokott lenni az Európai Bizottságnak, amelyet kórusban utasít el mind a 27 tagállam, na ez most egy ilyen.
Lesz még ereje a hivatalban lévő Európai Bizottságnak lenyomni a tagállamok torkán a költségvetés módosítását?
Egyáltalán nem kötelező, hogy módosítsák a büdzsét… Persze minimum a kamatköltségekhez szükséges forrásokat biztosítaniuk kell, úgyhogy most következik majd az Európai Bizottság részéről a már jól ismert érzelmi és politikai zsarolás.
Ugyanakkor az az ember még nem született meg, aki egy ilyen tárgyaláson a németekkel, a svédekkel, a finnekkel, az osztrákokkal és a hollandokkal egyszerre képes legyen megegyezni. Ma ez szerintem megugorhatatlan, egy teljesen új megközelítésre lesz szükség: az értelmes szakmai, politikai egyetértés lehetőségét csak abban látom, ha az Európai Bizottság végre leépíti a raklapnyi bürokratikus akadálytömeget, amely gátolja a tagállamoknak a nekik jog szerint járó pénzekhez való azonnali hozzáférését.
Talán már a brüsszeli döntéshozók is fél szemmel a jövő évi európai parlamenti választásokra tekintenek. Várható-e gyökeres elmozdulás az erőviszonyokban?
Ahogy Woody Allen mondaná, „kutya nehéz dolog jósolni, különösen a jövőre vonatkozólag”. Mindenekelőtt hadd szögezzem le: a magyar kormánypártok valamennyi politikusa – Fideszesek és KDNP-sek - határozottan Európa-barát felfogást képvisel. Az én nemzedékem esetében ráadásul ennek van egy nagyon nyomós oka is: az egységes, sikeres Európa a fiatalkorunk álma volt.
Ezt csak azért bocsátottam előre, mert most mindannyian látjuk, nagyon nem megy jól Európának. Ott tartunk, ha valaki nem finomkodó kritikát mond az EU-ról, akkor rögtön radikálisnak, euroszkeptikusnak van kikiáltva. Pedig az uniós politikában ma nincs is fontosabb dolog annál, minthogy tisztázzuk, mik a gyengeségei az Európai Uniónak. 2004-ben, amikor Magyarország és Szlovákia csatlakozott az Unióhoz, az EU a világ gazdasági termelésének 24 százalékát adta, 2021-ben – még Nagy-Britanniát is ide számítva – már csak a 16 százalékát... Ezzel arányosan csökkent a földrajzi Európa geopolitikai súlya is. Hogy a kérdésére is válaszoljak, szerintem nem egyszerűen politikai változásra van szükség Európában, hanem arról az útról, amelyen most haladunk, le kell térni, és át kell állni egy teljesen más útra. Európában már most egy erős jobboldali átrendeződés zajlik.
Vagyis Európa megerősödéséhez szükséges, de nem elégséges feltétel a politikai változás?
Az uniós döntéshozóknak is változtatniuk kell az eddigi gondolkodásmódjukon, és a jövőben a riválisokkal szemben akár késhegyig menő küzdelmekben kell felvállalniuk Európa érdekeit. Mert nincs egyetlenegy versenytársunk, szövetségesünk sem, amelyik majd helyettünk fogja megvédeni Európa érdekeit. Vegyük sorra: az észak-amerikai gazdasági térség nem fogja figyelembe venni az európai érdekeket, éppen ellenkezőleg, ha az érdeke úgy diktálja, mellbe rúgja azokat. Hiszen miről is szól például a nemrég elfogadott amerikai inflációellenes törvény? A nem az Egyesült Államokban gyártott termékek után jóval több adót kell fizetni – innentől az európai autóipar amerikai versenyképessége meghalt. Mindeközben az EU újabb bürokratikus akadályokkal nehezíti az uniós cégek versenyképességét.
Persze vannak kétségeim, hogy a tagállamok szuverenista politikáját mennyire fogja majd Brüsszel tolerálni. Azt viszont, hogy az uniós döntéshozatalban is érvényre jut a szuverenista felfogás, egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek. Nem is nagyon szeretik mostanában Macront az Egyesült Államokban, aki uniós szinten a szuverenista felfogás mellett áll ki, igaz ezt a tagállamok szuverenitásának rovására valósítaná meg, ami szerintem egy hatalmas tévedés. A francia elnök láthatóan nem hajlandó beállni a Kína-ellenes intézkedések mögé, amelyek Amerikának az érdekében állnak, de Európa érdekeivel szembe mennek.
Akár Macron kapcsán is felmerül az emberben, Európa lecsúszása nem azzal magyarázható leginkább, hogy az utóbbi években hiányoztak az európai döntéshozatalból a karizmatikus politikusok?
Nehéz eldönteni, hogy pontosan mi az ok, és mi az okozat. Nemcsak a karizmatikus vezetők hiányoznak a nagy befolyású tagállamok éléről és az uniós döntéshozók sorából, de hiányoznak a nagy európai gondolatok is. Nincs az a zsinórmérték, amellyel eldönthetnénk, azért nincsenek nagy gondolatok, mert hiányoznak hozzájuk a megfelelő vezetők, vagy a gondolatok hiányában nem is jelennek meg a vezetők között nagy formátumú politikusok.
Ha valaminek lenne értelme, akkor pont annak, hogy a nyugat-balkáni államokat, ahelyett, hogy Brüsszelből folyamatosan kioktatják őket, haladéktalanul felvegyék végre az Európai Unióba.
Megjelent a Magyar7 2023/31. számában.
