Bye 2024, volt már jobb évünk is
Ha a 2024-es esztendőt a külpolitikai történések prizmáján keresztül szemléljük, leginkább annak örülhetünk, hogy vége van. Az orosz–ukrán háború, az európai parlamenti választás, valamint az amerikai elnökválasztás és még számos egyéb esemény alakította a nemzetközi rendet.
A Külkapcsolatok Tanácsának (Council on Foreign Relations) globális konfliktusszámlálója huszonnyolc aktív konfliktust mutat, csak Ausztráliában és Óceániában nincs geopolitikai feszültség. A legtöbb aktív konfliktus a világ legnépesebb kontinensén, Ázsiában van, ami sem migrációs, sem egyéb szempontból nem tekinthető feltétlenül jó hírnek.
Jövő február 24-én lesz három éve, hogy keleti szomszédunkban háború zajlik. Petőfitől tudjuk, hogy az álmok nem hazudnak, de a térképek sem.
Az oroszpárti elfogultsággal rosszindulattal sem vádolható amerikai ISW 2024. január 2-ai térképe, és a lapzártánk előtti, egyik utolsó térkép között első ránézésre túl nagy különbséget nem érzékelhetünk.
Az orosz előrenyomulás főként a megszállt területek északkeleti részén látható szabad szemmel, s bár jelenleg a világ leghosszabb frontjának többi részén is tapasztalható taktikai jelentőségű elmozdulás, stratégiai szempontból a frontvonal nagyobb része inkább tekinthető befagyottnak. A térkép viszont nem mutatja a hátországra mért, az infrastruktúrát pusztító, mindennapos drón- és rakétacsapásokat.
A háború, egyebek mellett, azért is áll a világ figyelmének a középpontjában, mert annak kimenetele nemcsak a harcoló felekre, hanem a globális politikára és gazdaságra is jelentős hatással bír.
Ukrajna nyugati támogatói, különösen az Egyesült Államok és az Európai Unió tagállamai, folytatták a modern fegyverrendszerek és pénzügyi segítségnyújtás biztosítását, amely lehetővé tette az ukrán erők számára, hogy helyenként áttöréseket érjenek el. Ezek azonban taktikai jellegűek maradtak.
Augusztus 6-án az ukrán hadsereg váratlan offenzívát indított az orosz határ mentén, betörve a kurszki területre. S bár Oroszország területéhez képest zsebkendőnyi földdarabot foglaltak el, azért említsük meg, hogy a második világháború óta Oroszország területét nem taposta idegen katonacsizma. Moszkva ezt az akciót „provokációnak” nevezte, és megerősítette a határ menti védelmét, miközben növelte a belső mozgósítás intenzitását. Az ukrán kormány azzal érvelt, hogy az offenzíva célja az orosz logisztikai vonalak megbénítása és a határ menti csapatok nyomás alá helyezése volt, ami rövid időre részben sikerült, mára azonban az elfoglalt terület nagy részéről kiszorították őket. Oroszország több alkalommal közepes és nagy hatótávolságú rakétákkal hajtott végre csapásokat ukrán városok és az infrastruktúra ellen, ami tovább súlyosbította a humanitárius helyzetet.
Ami az egymásba érő nyugati szankciókat illeti, azok hatása vegyes képet mutat.
Miközben Oroszország exportbevételei csökkentek, a Kreml képes volt új piacokat találni Ázsiában és Afrikában, ami részben ellensúlyozta a nyugati nyomást.
Felvidéki magyarként a 2024-es európai parlamenti választásról nekem elsőként az jut eszembe, hogy a Magyar Szövetségnek ezúttal sem sikerült mandátumot szereznie a brüsszeli testületben. Ezúttal már a Progresívne Slovensko soraiban sem akadt egyetlen képviselő sem, aki legalább a jóemberkedés szintjén megígérte volna, hogy ő aztán majd szót emel a magyar kisebbségért is, ahogy ezt legutóbb Michal Šimečka még megtette, igaz, mindez csak ígéret maradt. A párt listáján bejutott viszont az EP-be Ódor Lajos volt miniszterelnök, de ennek kisebbségi vonatkozásaival kapcsolatban csak Magyarország legpufajkásabb miniszterelnökének valószínűleg legmélyebb, legfilozofikusabb kérdését vethetjük fel: Na és?
A választásokkal megindult egy kedvező folyamat, azonban az áttörés egyelőre elmaradt. Létrejött a Patrióták frakciója.
A csoport, amely az egyes tagországok nemzeti konzervatív, szuverenista és euroszkeptikus pártjait egyesíti, jelentősen megerősödött a választásokat követően. A frakció támogatása különösen erős Kelet- és Közép-Európában, ahol a választók körében egyre nagyobb az igény az EU centralizációjának visszaszorítására és a nemzeti önrendelkezés megerősítésére. A Patrióták fő értékei közé tartozik a hagyományos családmodell védelme, a keresztény kultúra megőrzése, a migráció szigorú ellenőrzése, valamint a nemzeti szuverenitás prioritása az uniós döntéshozatallal szemben.
A balra tolódott, az „alapító atyák" értékeitől kilométeres távolságra lévő, szebb napokat is látott Európai Néppárt a kommunistákkal, zöldekkel, liberálisokkal, és szociáldemokratákkal, ideák és ideológiák felett fogott össze, hogy a szuverenista erők térnyerését megakadályozza, kiszorítva őket a döntéshozatalból. Ez a pragmatikus szövetség hitelességi problémákat is felvethet.
Az EPP balra tolódása, valamint a S&D frakcióval kötött kompromisszumai nem minden támogató körében találtak pozitív visszhangra, hiszen az értékalapú politizálást feláldozták a hatalmi egyensúly fenntartásáért.
Miközben az EPP együttműködése (egykori) ideológiai ellenfeleivel az egység képét igyekszik erősíteni, a Patrióták sikere arra figyelmeztet, hogy az Unió egyre inkább kettős értékrend mentén oszlik meg. E konfliktus nem csupán az integráció mélységéről szól, hanem arról is, hogy milyen Európát szeretnének a jövő generációi. Erről meg szabad beszélgetni, nem? A jelenlegi helyzet öt évre szól, addig sok víz lefolyik a Dunán, a néppárti, szocialista, zöld és liberális szavazók is rájöhetnek, át lettek verve.
Január 20-án beiktatják Donald Trumpot, aki november 5-én meggyőző fölénnyel győzött. Ezt a választást kétségtelenül ő nyerte meg, nem a demokraták veszítették el neki, de kellett hozzá Joe Biden négyéves kormányzása, újraindulásának lebegtetése, kurta-furcsa visszalépése, és Kamala Harris emiatt rövidre szabott kifutópályája is.
A demokraták fő kampányüzenete a demokrácia védelme, a gazdasági egyenlőség előmozdítása és a klímaváltozás elleni küzdelem volt. Harris hangsúlyozta az egészségügyi rendszer fejlesztésének és a társadalmi igazságosság előmozdításának a fontosságát. A republikánus oldalon Donald Trump rutinosan kampányolt, ez volt a harmadik „komoly" elnöki kampánya, ha a három korábbi, 1988-as, 2000-es és 2012-es (nem tudni, hogy mennyire) komolytalan próbálkozásait nem számítjuk, a rá jellemző, közérthető üzeneteivel mozgósította híveit. Fő témái a határvédelem, a „mélyállam" elleni harc, valamint az amerikai gazdasági dominancia helyreállítása voltak.
Az amerikaiak végül úgy döntöttek, inkább szeretnének újra nagyok lenni.
Az ország azonban továbbra is megosztott maradt, és Trumpnak lesz mit csinálni, hogy a gazdasági ígéreteket, amelyekkel megnyerte a választást, tettekre váltsa. Magyarként még sosem voltunk a Fehér Házba ennyire jól bekötve, mint most: Trump legfontosabb európai szövetségese Orbán Viktor.
Az eltunyult Európát gazdaságilag a szivarzsebébe csúsztató Kína folytatta geopolitikai ambícióinak erősítését, különösen a csendes-óceáni térségben. A Tajvan körüli feszültségek tovább nőttek, miközben az Egyesült Államok és szövetségesei fokozott katonai jelenléttel válaszoltak Peking agresszív manővereire.
A Közel-Kelet helyzete sem maradt stabil.
Izrael módszeresen folytatta a Gázai övezet ledózerolását, miközben Iránnal és Libanonnal is konfliktusba került. A napokban pedig Szíriában fordult a kocka, a Hajat Tahrír as-Sám elűzte Bassár el-Aszad elnököt.
A klímaválság 2024-ben is jelentős figyelmet kapott,
de az ENSZ klímacsúcsán a nemzetközi közösség továbbra is megosztott maradt a klímacélokról folytatott vitában.
Megjelent a Magyar7 2024/51-52-es számában
