Megfértek egymás mellett az óriási növényevő dinoszauruszok
A szauropodák – nagy testű, hosszú nyakú, növényevő dinoszauruszok, úgymint a Diplodocus és a Brachiosaurus – 201-65 millió évvel ezelőtt uralkodtak a szárazföldön. Minden idők leghatalmasabb szárazföldi állatai voltak, legnagyobb képviselőjük elérte a 80 tonnás testsúlyt, és óriási mennyiségű táplálékra volt szüksége.
Mindennek ellenére gyakran több szauropodafaj is egymás közvetlen közelében élt. Ennek legfigyelemreméltóbb példája a kései jurakori Morrison-formáció közössége. Az üledékes kőzet eme szekvenciája az Egyesült Államok nyugati részén található, több mint 10 szauropodafajt tártak fel benne.
Mostanáig rejtélyt képezett, hogyan tudott ennyi nagy testű növényevő egymás mellett élni: a modern Afrikában megfigyelhető legváltozatosabb faunák is csak egy igazán gigantikus fajt, az elefántot tudják eltartani. Még rejtélyesebb, hogy a jurakorban a Morrison-formáció zord, félig száraz környezet volt, ami csak korlátozott növényzetnek adott esélyt.
David Button, a Bristoli Egyetem doktorandusza és a londoni természettudományi múzeum szakembere csapatával új megközelítések kombinációját alkalmazta a probléma körbejárásához. Bár a szauropodák gigantikusak, fejük testükhöz képest nagyon apró, ezért a kutatóknak az is fejtörést okozott, hogyan tudtak elegendő ételt magukhoz venni. A koponyákra és állkapcsokra fókuszáltak, többfajta biomechanikai technikát vetve be annak vizsgálatára, hogyan funkcionáltak és mindez mit vont maga után a szauropodák életében.
CT-vizsgálattal digitálisan rekonstruálták a Camarasaurus és a Diplodocus koponyáját, illetve az állkapocs- és nyakizmokat ama nyomok alapján, amelyeket ezek az izmok az érintett csontokon hagytak. A két faj igen gyakori kövületnek számít a Morrison-formációban, és az adatok szerint sok helyütt egymás mellett éltek. Először végeselem-analízissel megalkották a Camarasaurus koponyájának biomechanikai számítógépes modelljét, majd összehasonlították a Diplodocus már korábban elkészített modelljével a táplálkozási mód feltérképezéséhez.
Button elmondta, az eredmények arról tanúskodnak, hogy bár egyik faj sem tudott rágni, mindkettejük koponyája kifinomult „vágószerszám” volt. A Camarasaurus robusztus koponyával és erős harapással rendelkezett, ami lehetővé tette, hogy keményebb leveleket és ágakat fogyasszon el. Mindeközben a Diplodocus gyengébb harapású és törékenyebb koponyája lágyabb táplálék, például páfrány fogyasztását tette lehetővé. Az utóbbi faj azonban erős nyakizmait is bevethette, hogy feje mozgatásával leválassza a kívánt növényi részt. Mindez azt sugallja, menüjük olyannyira eltért, hogy megfértek egymás mellett.
A kutatók egy sor biomechanikai mérést is bevetettek más szauropodafajokon, hogy felderítsék a funkcióbeli eltéréseket koponyák és állkapcsok között, és felfedezték, hogy a Morrison-formáció egyéb szauropodái szintén igen változatos táplálkozási adaptációkkal rendelkeztek, ami eltérő étkezést sugall.
A vizsgálat fényt vet a szauropodák táplálkozási mechanizmusainak evolúciójára, illetve arra is, hogy miként tudtak elegendő élelmet elfogyasztani hatalmas testük fenntartásához. Míg a korábbi szauropodák különféle növényeket megehettek, a későbbi leszármazottak jellegzetességeik tekintetében párhuzamos evolúciót mutatnak, amit azt sugallja, hogy táplálkozási szokásaikban sokkal specializáltabbak voltak - tájékoztat a Híradó.hu portál.
