M. Nagy László 40. önálló fotókiállítása nyílt meg a Limes Galériában
A november 27-ig megtekinthető tárlat közönségét Farkas Veronika művészettörténész, galériaigazgató üdvözölte, majd id. Batta György író méltatta az alkotót és több évtizedes munkásságát.
Az egykori sajtófotós már a diaporámának hódol
M. Nagy László 1943. február 20-án született Rárósmúlyadon. Saját bevallása szerint kilencéves volt, amikor először ámulatba ejtette őt a fotózás. Tizennégy évesen Losoncon épületlakatos-inasnak jelentkezett, s beiratkozott a kollégium fotókörébe, ahol neves fotósok tartottak előadásokat. Közben aktívan sportolt, később pedig a Hét című hetilap által meghirdetett pályázaton aratott sikereiből merített bátorságot ahhoz, hogy fotóival elárassza a szerkesztőségeket. Rendszeresen kezdte közölni fotóit és rövid írásait az Új Szó, a Hét, a Szabad Földműves, a Život, a Smer, a Šport stb. 1975 májusától 13 éven át a Nő fotóriportereként dolgozott, miközben szinte minden magyarlakta településen megfordult. Embereket, tájakat, művészeket, intézményeket, sporteseményeket kapott lencsevégre. „A legjobb fotóim akkor készültek, amikor sikerült a háttérben maradnom, láthatatlanná válnom. Az évek alatt kidolgozott módszert mai napig sikeresen alkalmazom” – vallja.
1987-ben a sport vonzáskörébe került. A Štart magazin szakmailag egy újabb kihívást jelentett számára. Munkáját megkönnyítette, hogy maga is sokoldalú, aktív sportoló volt. A rendszerváltás után a lap rossz anyagi helyzetbe került, majd megszűnt. Később fotóriporterként a Šport napilap szerződtette, ahonnan 2003 augusztusában ment nyugdíjba.
Riporteri munkája mellett több csoportos és önálló kiállításon mutatkozott be a felvidéki és a magyarországi nagyközönségnek. Az első tárlatát 1980-ban Dunaszerdahelyen rendezték meg, majd az eltelt évtizedek során szinte minden járási székhelyen és kisebb-nagyobb községben kiállította munkáit. Komáromban korábban még sosem volt kiállítása, a pénteken megnyílt tárlat viszont már a 40. az önálló kiállításai sorában. Könyvet írt a kezdő fotósoknak, és fényképsorozatot készített a szlovákiai magyar írókról.
Elismerései között megtalálható a Duna-menti államok című nemzetközi fotópályázaton kapott II. díj, a kassai Cassovia Fotón szerzett bronzplakett, egy berlini verseny elismerő oklevele, egy kijevi megmérettetésen kiérdemelt tárgyi jutalom és a Mikszáth Kálmán Emlékérem. Az utóbbi időben diaporámáival főként Magyarországon arat versenysikereket. Jelenleg Helembán él és alkot.
Mecénás kerestetik a jövőre 75 éves alkotó jubileumi tárlatához
Bár méltatói a komáromi anyagról azt állították, hogy felér egy életmű-kiállítással, erről neki kissé más a véleménye.
„Bár ez az 52 darabból álló válogatás az eddigi életem során készített fényképekből állt össze, de azért nem nevezném életmű-kiállításnak. Igaz, hogy a kiállított fotóim között vannak negyven évvel ezelőtt készítettek és teljesen újak is, ám ha a 2018-ban esedékes 75. születésnapom alkalmából valahol életmű-kiállítást rendeznének nekem, azon legalább 75, minden korszakomat felölelő fotómat szeretném megmutatni a közönségnek. Sajnos, a régebbi képeimből már sok nincs is meg, mások pedig oly mértékben tönkrementek, hogy csak akkor lennének kiállíthatók, ha azokat újranagyítanák. Arra azonban a nyugdíjamból nem telik. Egy életmű-kiállítás talán akkor valósulhatna meg, ha még időben felbukkanna egy kultúrát kedvelő és szívesen támogató mecénás. Tavaly Hattyúdal címmel készítettem egy új fotósorozatot, utalva arra, hogy én már lassan befejezem a fotózást, amihez a Mindenhatótól lehetőséget és talán némi tehetséget is kaptam“ – mondta el portálunknak M. Nagy László.
Lenyűgöző diaporáma-kompozíciók sajátköltésű haikuval
Kérdésünkre, hogy az utóbbi időben miért diaporáma-kompozíciókat készít, így válaszolt: „Azért választottam a diaporámát, mert ez alig kerül pénzbe. A fényképeim javarészét ugyanis már korábban elkészítettem, azokhoz a kigondolt téma szerint még pár újabbat fotózom, a többi pedig már inkább „csak“ a fantázián és a kreativitáson múlik. Talán sokan el sem hinnék, hogy egy 4-5 perces kisfilm számítógép segítségével történő elkészítése, a megfelelő zenék kiválasztásával és az odaillő haikuk megírásával együtt milyen sok időbe telik. Például a megnyitón látott Ábrándvilágon három hónapig dolgoztam, a hosszabbakra pedig még több időt fordítok. Ötletekből kifogyhatatlan vagyok, de hát az én időm is véges...“.
M. Nagy László három éve a diaporáma-készítés mellett az alapigazságokat tartalmazó haikuírással is foglalkozik. Új időtöltése kapcsán a Hírek.sk-nak elárulta, hogy eleinte képaláírásokat tett a fotói alá, de azok helyett inkább valami mást szeretett volna.
„Körlevélben kértem meg a felvidéki költőinket arra, hogy a képeimhez írjanak rövid verseket, de e kérésemnek csak Keszeli Ferenc tett eleget. Mivel ez a tervem nem sikerült, és korábban magyarországi performanszokon és előadásokon már megismerkedtem a Japánból származó haikuval, három évvel ezelőtt én is megpróbálkoztam azok írásával. Persze, továbbra sem tartom magam költőnek, de merek írni, van mondandóm, ezért a képeimet, illetve a diaporámáimat újabban saját kezűleg írt haikukkal látom el. Volt úgy, hogy fél óra alatt hét haikut írtam – valamiféle sugallatra. Azt vallom, hogy aki nem mer a jégre menni, az sosem tanul meg korcsolyázni, tehát semmitől sem szabad félni!“ – magyarázta.
A fogyatékkal élők körében készített Kékpillangó szakmai sikere
A komáromi megnyitón bemutatott diaporámái közül legjobban az ipolytölgyesi szociális otthonban készített Kékpillangó című alkotása ragadott magával. A „lélekember“ a nyilvánosság előtt szinte ismeretlen világba nyújtott betekintést, miközben átértékelhettük az élethez való hozzáállásunkat...
„Mivel Helembán élek, nagyon gyakran járok, illetve kerékpározom át Magyarországra. A szobi Börzsöny Múzeumban találtam egy olyan társaságot, amely tagjaival nagyszerűen együttműködünk: rendszeresen látogatom a tárlataikat és már nekem is többször rendeztek kiállítást. Ott szemrevételeztem a Helembától 30 kilométerre található ipolytölgyesi Szent Erzsébet Otthon lakóinak a képeit, amelyek mély hatást gyakoroltak rám. Miközben ugyanis az egészséges emberek kisebb problémáik miatt is állandóan panaszkodnak, nem értékelik kellőképpen az életüket, az otthonban különféle fogyatékkal élőkből árad az élet- és emberszeretet, minden apróságnak szívből tudnak örülni. Amikor az otthon igazgatójával közöltem a tervemet, hogy egy kisfilmet szeretnék készíteni az ottani életről, azt örömmel fogadta. Hozzáfűzte: nehogy azt gondoljam, hogy majd szomorkás kép tárul elém, hiszen az ott élők boldogok a maguk kis világában, hiszen tudomást sem vesznek a nagyvilágban zajló háborúkról, természeti katasztrófákról és egyéb gyötrelmekről“ – ecsetelte a film születését M. Nagy László.
Három héten át járt át az otthonba, annak lakóival kölcsönösen megszerették egymást, s a mindennapi életük történéseit lencsevégre kapva született meg a Kékpillangó című produkciója.
„A filmhez a zenét az ő templomi kórusuk és zenekaruk szolgáltatta, s azt 2015-ben beneveztem az I. Magyar Speciális Független Filmszemlére, amely fővédnöke Törőcsik Mari színművész volt. A megmérettetésen egyazon kategóriában versenyeztették a 35 tagú stábbal elkészített, hosszú filmeket és az egyetlen alkotó által készített rövid diaporámákat. Egyetlen feltételül azt szabták, hogy a filmeket vagy fogyatékkal élő, illetve kemény megpróbáltatásokat, szenvedélybetegségeket átélt személyek, vagy olyan alkotók készíthették, akik kívülállóként az ő életüket örökítették meg. Magam sem hittem el, hogy a nagyfilmesek között megkaptam a legjobb operatőrnek járó különdíjat. Talán a kimerevített, hosszabb ideig látható szép képek a zsűrire nagyobb hatást gyakoroltak, mint a gyorsabban pergő nagyfilmek. A film kapcsán ugyanis nagyra értékelte a közeli portrék átütő erejét“ – mesélt újabb sikeréről az alkotó.
Felvidéki sportmúzeum nyílhatna a dunaszerdahelyi DAC-központban
Id. Batta György barátja méltatása során megemlítette: ha a Jóisten is úgy akarja, akkor mindketten 2018-ban töltik majd be a 75. életévüket, ezért érdemes lenne egy közös albumot kiadniuk az ő szövegeiből és M. Nagy László fotóiból. „Akárcsak az említett életmű-kiállítás, ez is „csak“ pénzkérdés. Mivel a nyugdíjamból az album megjelentetésére sem telik, nem szégyellem, írtam egy körlevelet 15 jeles közéleti személyiségnek, politikusnak és magánvállalkozónak. Nem pénzt kértem tőlük, hanem azt, segítsenek abban, hogy valamilyen egyesület segítségével pályázzak az albumom kiadására, a képeim megmentésére. Magánszemélyként ugyanis ezt nem tehetem meg. Ha igaz az a több ismerősömtől is hallott állítás, hogy ezek a fotók valamiféle értéket képviselnek, akkor miért ne mentsük meg azokat? Végezzék a szemeteskukában, mint a régebbi, lapszerkesztőségeknek készített munkáim? Sajnos, a fotók lassacskán tönkremennek. Nos, az általam sokra tartott címzettek közül csak egyetlen válaszolt nekem: ő is a folyamatos sok teendőjére hivatkozott. Mások talán el sem olvasták a kérésemet“ – mondta.
Batta azt is megemlítette, talán a dunaszerdahelyi szép új DAC-rezidencián majd találnak egy helyiséget, ahol felvidéki sportmúzeum létesül, s ott M. Nagy László, a DAC egykori udvari fotósának odaillő képei is helyet kaphatnak.
„Amikor fiatalabb koromban Pozsonyba kerültem, az ottani szlovák környezetben nem igazán találtam a helyemet. Ezért el-eljárogattam a DAC futballmeccseire, amelyeken sokat fotóztam. A dunaszerdahelyi csapat játékán kívül az is nagyon tetszett, hogy magyarul beszéltek a focipályán. Akkoriban még csak egy egyszerű Praktika géppel fényképeztem, s a képek javarésze azóta már tönkrement – például a Štartnak készítettek a kukában végezték, a Športnak készítettek negatív felvételeket archiváltam, de sok időbe telne azok kiválogatása. Vannak azonban olyan jó állapotban levő sportfotóim, amelyeken a hajdani kiváló felvidéki sportolóink, köztük Gőgh Kálmán, Szikora György, Józsa László, továbbá a Prágába költözött diszkoszvető olimpiai bajnokunk, Bugár Béla láthatók. A róluk készült fotóknak nem is művészi, inkább dokumentum-értékük van, s ha például a DAC-központban akadna egy sportmúzeum létesítésére alkalmas kis helyiség, talán ott ezeket a képeket is érdemes lenne elhelyezni“ – nyilvánított véleményt kortársa ötletével kapcsolatban a fotóművész.
Végül portálunk kérésére ars poeticáját is ismertette. „A készülő katalógusomban foglaltam össze a jó fotó legfontosabb ismérveit: a jó fotó nem ott keletkezik, ahol éppen készül, hanem valahol belül fogan. De ez csak akkor lehetséges, ha a talaj át van itatva tisztességgel, szeretettel, alázattal. Néha ámulva nézem az egy rendezvényen több száz képet készítő fotósokat, akik talán abban bíznak, hogy néha a vak tyúk is talál szemet. Inkább kevesebb fotót kell készíteni, de azok mélyen legbelül foganjanak meg!“.
