Az óév pillanatai - az új év reményei

KOLÁR PÉTER – a kassai kulturális élet szervezője, a Csemadok Kassai Városi Választmányának elnöke, a Thália Színház korábbi igazgatója, akinek tevékenységét idén Pro Probitate – Helytállásért díjjal is elismerték

Melyik pillanatot őrzi 2016-ból?

Számomra a legemlékezetesebb pillanat a Pro Probitate – Helytállásért  díj átadója volt. Amikor meghallgattam Bárdos Gyulának, a Csemadok országos elnökének laudációját az ünnepségen – aki ismertette életutamat – így egyben, más szájából hallva tudatosult bennem, hogy talán tényleg sikerült  „valamit letennem az asztalra”. Az átadási ünnepség, a megjelentek szeretete feledhetetlenné tette a találkozót.

Sok évtizeden keresztül szerveztem a szlovákiai magyar kultúrát, részt vettem több művészeti csoport munkájában, gyermekkoromtól hozzájárultam a Csemadok munkájához és bekapcsolódtam a szlovákiai magyar köz- és politikai életbe is. Annak ellenére, hogy életem folyamán több kisebb-nagyobb elismerésben is részesültem, soha nem gondoltam arra, hogy a legfényesebb hazai magyar kitüntetésnek tartott Pro Probitate díjat egyszer majd nekem ítélik. Nem sejthettem, hogy olyan névsort fogok gyarapítani, melynek egyéniségeire felnéztem és akik közül többen példaképemül szolgáltak és szolgálnak.

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Bár úgy tűnik, hogy az utolsó szlovákiai parlamenti választások rég elmúltak, sajnos ennek még tíz hónapja sincs. Szeretném elfelejteni, hogy az itteni magyarság jó része milyen közömbösen viszonyult ehhez a nagyon fontos közéleti kötelességéhez.

Mert ami a többi állampolgár részére lehetőség, az számunkra, kisebbségben lévő magyarok számára erkölcsi kötelesség. Megértem azt, hogy sokan csalódtak az elmúlt évtizedek hazai magyar politizálásában és talán politikusaiban is. Ez minden bizonnyal befolyásolja hozzáállásukat. Pedig „az vesse rájuk az első követ”… Azt azonban mindenkinek tudatosítania kellene, aki akár csak a legkisebb mértékben szívén viseli a szlovákiai magyarság sorsát, mindannyiunk szellemi és fizikai „jólétét”, hogy ennek jövőjéért mindannyian felelősek vagyunk. Szeretném elfelejteni, hogy nagyon sokan ezt nem képesek vagy nem akarják tudatosítani.

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Már korábban elhatároztam, hogy hetvenéves koromban újból, de most már ténylegesen nyugdíjba megyek. Persze nem azért, hogy mindent abbahagyjak, inkább azért, hogy végre olyan feladatok elvégzésére is sort keríthessek, amelyre eddig nem jutott időm és energiám. El kellene készíteni azt a kiadványt, amely az 1945(1949)-ös évtől kezdve összefoglalná a kassai magyar életet. Elemezni kellene, hogy miképpen váltak a kassai magyarok kisemmizettekké, hol és mikor voltak a töréspontok. Ha ezt rövid időn belül nem tesszük meg, ennek a hetvenéves időszaknak jó része feledésbe merül és a magyar kultúrtörténet szempontjából elvész. Legalább ugyanilyen fontos, hogy a kassai magyar színjátszás utóbbi 100 évéről is megjelenjen egy összefoglaló mű. Az első száz évről 1924-ben megjelent meg tanulmány, azonban az 1916–2016-os százéves időszakkal összefoglalóan eddig nem foglalkozott senki.

Csak két olyan feladatot említettem, amelyekhez szerzőtársak segítségével azonnal hozzá kell állni.

Legalább ilyen fontos feladat, hogy felrázzuk a kassai magyarságot. Önbizalmat kell öntenünk mindazokba, akik már beletörődtek a „megváltoztathatatlanba” az asszimilációba, a magyarságtudat elhalványulásába. Meg kell szerveznünk a kassai magyarokat. Ebben nagy feladata lehet a Csemadoknak, de mindazon kassai magyar civil szervezetnek és intézménynek is, amely zászlajára merte tűzni a magyar jelzőt. Ennek a megszervezésében szintén szeretnék feladatot vállalni.

Elképzelhetetlen, hogy Kassa nagy szülöttjének, Márai Sándornak az emlékét alig valami őrizze. Van ugyan emléktáblája és szép szobra, azonban a Márai emlékszobának nevezett helyiség aligha adja vissza ennek a példaértékű „kassai polgárnak” az emlékét. Ezen szeretnénk változtatni, Márai megérdemelné egy emlékmúzeum létrehozását.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Nincs lehetőségem néhány sorban kifejteni, hogy véleményem szerint mi okozza a szlovákiai magyarok jó részének letargiáját, depresszióját, bizonytalankodását, távolmaradását, visszavonulását. Azt viszont biztosan tudom: amíg úgy érzik, hogy a hazai magyar politikusok egy része önös érdeket képvisel és nem a közérdeket látja szeme előtt, addig nem várható el, hogy tiszta szívből bekapcsolódjanak a társadalmi és politikai életbe. Tudomásul vesszük, hogy magyar, vagy részben magyar politikai pártjaink nehezen jutnak közös nevezőre. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy mindenkinek joga van önálló politikai irányultságra. Viszont elfogadhatatlan, hogy ne jussanak olyan kompromisszumra, amely lehetővé tenné a mindannyiunk számára közös érdekek érvényesülését, hogy a siker érdekében nemzeti közösségünket érintő főbb kérdésekben együtt lépjenek fel. Ez kilendíthetné a bizonytalankodókat és érdekteleneket a holtpontról, s együtt tehetnénk sokkal többet legfontosabb sorskérdéseink alakítása terén. Úgy gondolom, hogy a 2017-es évben ennek kellene lennie a legfőbb célnak. Ennek megvalósítása a valódi kihívás!

Dr. habil. JUHÁSZ GYÖRGY, PhD. – a Selye János Egyetem tudományért, kutatásért és akkreditációért felelős rektorhelyettese, akit november végén az egyetem Akadémia Szenátusa rektorjelöltnek választott.  Kinevezése után februártól vezetné a komáromi egyetemet.

Melyik pillanatot őrzi meg 2016-ból?

Az elmúlt évben sok emlékezetes pillanat volt az életemben, amelyek kellemes emlékek maradnak, azonban azok a pillanatok, amelyeket szívesen megőrzök az emlékezetemben, azok a három gyermekemhez kötődnek. Orsika, a legkisebb az idén lett elsőáldozó, Eszter bérmálkozott, Barnabás pedig sikeresen szerepelt egy hegedűversenyen. A család mindenki életében nagyon fontos szerepet játszik, így van ez az én életemben is. A munkahelyemen az év legemlékezetesebb pillanatai közé tartozott az, amikor megtudtuk a komplex akkreditáció eredményét. Ezért mindenki sokat dolgozott és meglett a munka gyümölcse is. Fontos mérföldkő volt ez az intézmény életében, amely véleményünk szerint egyben megalapozhatja a jövőjét is. Tudatosítjuk azonban, hogy ennek érdekében sok munka vár még mindannyiunkra!   

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Az ember a rossz pillanatokat igyekszik mihamarább feldolgozni és elfeledni. Így tettem én is, így a naptárban benne maradhat minden, ami megtörtént, mert ezek az események is az élet részét képezik.   

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Céljaink vannak, amelyek eléréséhez a feladatokat hozzák a mindennapok. Az egyetem jövőjével kapcsolatos hosszabb távú terveimet bemutattam az egyetem akadémiai közösségének, amelyek közül az egyik legfontosabb a diáklétszám megtartása, az oktatási és a kutatási tevékenység fejlesztése és új tanulmányi programok indítása. Ehhez szükséges lesz vezetőtársaim és kollégáim támogatása, mert csak  így tudjuk elérni az ez évre kitűzött céljainkat.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Ebben a bonyolult és változó világban nehéz előre megmondani, milyen új kihívások várnak ránk. Továbbra is foglalkoznunk kell azonban azzal a kérdéssel, hogyan tudjuk megállítani közösségünk létszámbeli fogyását, mert hiába lesz a legmodernebb oktatási intézményrendszerünk, ha nem lesz benne magyarul tanuló diák. A másik folytonos kihívás pedig az, hogy továbbra is keressük az egymáshoz vezető utat, ne gyengítsük, hanem erősítsük egymást. Ehhez kívánok mindenkinek jó erőt és egészséget az új esztendőben.    

DÁNIEL ERZSÉBET – sok évtizedes munkája során neve egybeforrt a Csemadokkal. Jelenleg is a párkánynánai alapszervezet elnöke. Tevékenységét idén a magyar köztársasági elnök Magyar Arany Érdemkereszttel ismerte el.

Melyik pillanatot őrzi meg 2016-ból?

2016-ban több olyan pillanat volt az életemben, amit nem lehet elfelejteni, mert az ilyen élményekből is táplálkozik az ember. Az első januárban volt, amikor megszületett a dédunokám. Csodálatos érzés! Minden nagyinak kívánom ezt az élményt. Nem gondoltam, hogy a nagyszülő boldogító érzését még lehet fokozni.

A másik márciusban, amikor Budapesten átvettem a magyar köztársasági elnök által adományozott Magyar Arany Érdemkereszt díjat. Jól esik, hogy az Anyaországban követik munkánkat, eredményeinket.

Augusztusban falunkban Turulmadarat avathatott a Csemadok alapszervezete, egy csodaszép lélekemelő műsor kíséretében. Magamban mindig vágytam erre, hisz egy ősi magyar településen élek, s csodálatos élmény volt megélni, s naponta ránézni.

Októberben pedig, amikor életemben először ültem repülőre, s amikor Brüsszelben megtudtam, hogy miért is „kellett“ nekem odautaznom. Csáky Pál jóvoltából többi társammal együtt megkaptam a Ex Libris díjat. Nagyon jólesett ez is, hogy Csáky Pál is követi azok munkáját, akik a közösségért élnek.

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Talán minden embernek van az életében egy olyan pillanat, amikor úgy érzi, méltatlanul megalázzák éppen azok, akiktől nem várja. Történjék ez bárkivel. Férjem elvesztésének második évében is vannak kínzó lelki pillanataim. Hisz nekünk együtt voltak közösségi élményeink.

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Ó, hát a feladatokból van bőven: 15 éves volt 2016-ban az egyik általam vezetett régiós civil szervezet, a LIMES-ANAVUM Regionális Honismereti Társulás. Többek közt ennek történetét is meg kell írnom, hisz oly sok értékes munka van mögöttünk, bátran leírhatom, történelmet is írtunk e térségben.

A helyi Csemadok szervezetnél hasonlóképpen, mint elnök, szeretném, ha szervezetünk méltóképpen ünnepelné meg falunk első írásos emlékének 860. évfordulóját. Ennek tervét az évzáróra készítjük elő, s remélem minden gond nélkül sikerül megvalósítani is, s a legfőbb támogatóink is segítenek ebben.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Úgy érzem, egyre nagyobb kihívások előtt állunk, s ezt már a 2017-es évben is nagyon komolyan kellene vennünk. Először is emberként, gondolkozásunkban kellene megváltoznunk. Nemcsak kis családjainkban kell jobban egymásra figyelni, segíteni, tisztelni egymást, de nagyobb felelősséget kell érezni a nagy közösség iránt is. Mert ha nem ezt tesszük, elveszik mind a kis közösség (a család felbomlik), mind a nagy közösség, az itt élő magyarság. Ezt kellene nagyon sürgősen megérteniük az itt élő embereknek. Tisztelettel és alázattal kellene lenni nemcsak az emberekkel, de a természettel is, mert ez a pusztítás, amit végzünk, ez magunk és a jövőnk pusztulását is jelenti.

Önmagunkat, nemzetiségünket, anyanyelvünket semmilyen áron nem szabad feladnunk. S ezért egyre sürgősebben kellene tennünk mindannyiunknak a mindennapi becsületes munkánkkal, társadalmi megnyilvánulásainkkal a civil társadalomban is.

S  mindehhez nagyon fontos lenne, hogy a helyi közösségek megerősödjenek, a helyi és országos vezetők értékeljék ezeknek a közösségeknek a munkáját, melyek valamilyen csoda módon ma is ingyen és önkéntesen végzik munkájukat.

VADKERTI JIMMY – Harmónia-díjas énekes, zenész, a Kormorán együttes frontembere, a Vadkerti–Zsapka–Sipos trió és a Komáromi Magyar Lovas Színház tagja, aki szólókoncerteket is ad és hangszeres zenészként is fellép, idehaza és Magyarországon egyaránt. Saját zenekara a V-band együttes.

Melyik pillanatot őrzi meg 2016-ból?

Sok szép pillanat ért a 2016-os évben. Rengeteg szép dolgot élhettem át a Kormoránnal  és zenésztársaimmal, de mindenképpen kiemelném a Koltay Gábor által rendezett "Itt élned, halnod kell" című történelmi rockoperát, ami 2016 júniusában kelt életre a Hősök terén. Óriási élmény volt!

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Mindenképp azt a sok tragédiát, ami történt a nagyvilágban - jó lenne, ha végre helyreállna a rend!

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Hála Istennek, kegyes hozzám a sors, mert sorra görgeti elém a feladatokat. Sok koncert lesz a 2017-es évben is, így unatkozni nem fogunk. Készül egy lemez megzenésített versekkel, amit már elkezdtünk rögzíteni Zsapka Attilával és Sipos Dáviddal, s ezt még az év elején szeretnénk befejezni.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Sajnos, nincs könnyű helyzetben a felvidéki magyarság, így folyamatos kihívások várnak ránk megmaradásunkért. De mivel erős nemzet a magyar, így bízom abban, hogy közösségünk erősödni fog. Hajrá Felvidék!

NAGY MYRTIL – a Fölszállott a páva verseny győztesének, a somorjai Csali Gyermek Néptáncegyüttes vezetője, koreográfusa, a somorjai Városi Kulturális Központ igazgatója

Melyik pillanatot őrzi meg 2016-ból?

Számomra a legfelemelőbb pillanat – talán azért is, mert az év utolsó nagy ajándéka volt – az volt, amikor a Csali Gyermek Néptáncegyüttes megnyerte a Fölszállott a páva televíziós tehetségkutató versenyt, vagyis a pillanat, amikor Sebő Ferenc zsűrielnök kimondta együttesünk nevét. Azért volt ez ilyen óriási és felemelő momentum, mert erre az eredményre végképp nem számítottam. Nem is bírtam pár pillanatig felfogni. Az élettől kapott igazán nagy ajándékként élem meg ezt az eredményt, mely felé hosszú út vezetett, s melyhez szükség volt az eltökéltségemhez, az erőmhöz és a hitemhez, mellyel csoportvezetőtársamat, Madocsai Imrét és a gyereket is meg kellett „fertőznöm”. Úgy érzem, nagyon megérte.

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Számomra az év legszívszorítóbb történése egy nagyon jó barátom és egyben főnököm, Tóth Károly halála volt. Nagyon megrázott, mélyen érintett, mert egy kivételes embernek, a szlovákiai magyar közösség legmeghatározóbb személyiségének tartom, s nem utolsósorban jó barátnak tekintettem. 1997-től 2015-ig dolgoztam a Fórum Intézetben, és azt, aki ma vagyok, elsősorban neki köszönhetem. Nagyon szerettem és nagyon nagy űrt hagyott bennem a távozása.

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Három síkon szoktam ilyenkor gondolkodni: a család, a munka és én.

2017-ben szeretnék kicsit több időt szentelni a családomra, mert a fent említett sikerek elérésébe fektetett időt sajnos a családtól vontam meg. Habár Dorka lányom is tagja a Csalinak, vagyis mellettem volt, de a férjem sajnos ebből a forgatagból kimaradt. Õ az, aki folyamatosan lesi a naptáramat, hogy a szabad napokra betervezzen valami tartalmas kirándulást – például neki köszönhetem, hogy elmentünk a Modigliani és Csontváry kiállításokra, „kultúrtúrára” utaztunk Milánóba, Velencébe. Nagyszerű lenne, ha idén sikerülne több közös élményt szereznünk, melyek csak a mieink. Anyukámra és az öcséim családjára is több időt szeretnék szentelni.

A munkámban szeretnék színvonalasabban teljesíteni. A somorjai VMK igazgatójaként a célom, hogy lassú, de biztos léptekkel javítsam a műsoraink színvonalát, olyan programokhoz szoktassam közönségünket, melyek igazi értékeket képviselnek. Fontos feladatomnak tartom az emberek meggyőzését a kultúra szerepének fontosságáról, s mindezt színvonalas és színes programkínálattal igyekszem elérni.

Magammal szemben is igényes vagyok. Egy új területen dolgozom immár valamivel több mint egy éve. Folyamatosan kell fejlődnöm, tanulnom, hogy ezt a fontos posztot el tudjam látni. A Csali koreográfusaként is fejlődnöm kell. A színpadi folklórmozgalom nagy kihívások előtt van, bizonyos területeken nagyon dinamikusan fejlődik. Itt is azt vallom, hogy ha valamit az emberek elé viszünk, vagy például a színpadra teszünk, annak üzenetet kell közvetítenie. Nos, ennek a megvalósításához igenis egy sokrétű szakmai tudás és érzelmi kifejezőkészség szükséges. Idén kevés időm jutott önmagam szakmai fejlesztésére, ezen is változtatni szeretnék.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Nem tudok nagy szavakat mondani. Magamat idézném, még ha nagyképűségnek is hangzik: Van, aki pofázik a magyarságról, van, aki pedig tesz érte. Azt kívánom, hogy sokkal többen legyenek azok, akik tesznek a szlovákiai magyarság szellemi, emberi felemelkedéséért.

Dr. SOMOGYI ALFRÉD, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Pozsonyi Református Egyházmegyéjének esperese, Apácaszakállas község lelkésze, a Selye János Egyetem Református Teológiai Kara Történeti Tudományok Tanszékének vezetője

Melyik pillanatot őrzi meg 2016-ból?

Nem tudok egyetlen pillanatot nevesíteni. Sűrű volt az év, és az Úr Isten jóságát sokszor megtapasztalhattuk. Van jó néhány megőrizendő pillanatunk. Például, amikor a gyülekezet anyakönyvébe beírtam idén a 17. keresztelőt; vagy amikor meghoztuk Apácaszakállasra az új harangunkat, amit jövőre fogunk beköltöztetni a toronyba. Emlékezetes marad számomra a pozsonyi egyházmegye életéből az az összefogás, amit a Kárpátalja Nincs Egyedül program során tapasztaltunk meg: elindult egy ösztöndíj programunk tehetséges kárpátaljai magyar fiatalok támogatására. De jó visszagondolni azokra a pillanatokra is, amikor megéreztük az egyházmegye egységében rejlő erőt: teljes egységben döntöttünk a jubileumi év programjairól. Az egyetemen jó érzés volt elengedni a végzősöket, befogadni a nálunk végzett doktorokat. A tudományos munkámban megmarad az a tavaszi nap, amikor meghozták a veszprémi nyomdából az első monográfiámat, s ott láttam a könyvemet több száz példányban, egy nagy raklapon… De nem fogom elfelejteni azt sem, amikor budapesti levéltári kutatásom során megtaláltam ötvenezer felvidéki magyar reformátust: a kitelepítetteinket. És a családdal: feleségemmel, gyerekeimmel és édesanyámmal, édesapámmal eltölthető pillanatok is megmaradnak, mert ezekből volt idén a legkevesebb…

Mi az, amit szívesen kihagyna a mögöttünk lévő év naptárából?

Azokat a naptárbejegyzéseimet, amelyekről utóbb kiderült, hogy semmi értelmük nem volt: a fölösleges megbeszéléseket, a céltalan utakat, az értelmetlen vitákat, a megoldást nem hozó tanácskozásokat. És szívesen elfelejteném mindazt, ami hazug, álnok és szeretetlen volt ebben az évben. Jó lenne elfelejteni az európai keresztyénség gyengeségének bizonyítékait és az idegen népek félelemkeltő borzalmait is. Csakhogy ezek nem feledhető tények.

Milyen feladatokat ad magának 2017-ben?

Nem tudom milyen lenne, ha magamnak adhatnám a feladatokat. Ez nálunk nem így van. Hitem szerint Isten egy sűrű és sok szolgálattal járó évet készített el számunkra. A 2017. év a reformáció 500. éve lesz. Jó lenne, ha lélekben és hitben tudnánk megújulni tájainkon. Reformálódni. Változni, megváltozni. Ha ebben feladatot ad az Úr, akkor azt fogom végezni a családban, a gyülekezetben, az egyházmegyénkben és a teológiánkon is.

Ön hogyan látja, milyen kihívások várnak az új évben közösségünkre?

Nem akarok választásokról, megmérettetésről beszélni. Szerintem a legnagyobb kihívás a felvidéki magyar közösségre nézve a szétforgácsolódás dolga. Az „oldott kévét” kell valahogy újra összefognunk: egyházban, társadalomban, magyar közösségben. El kell kezdenünk nemzetben gondolkodni, s ezt a lelkekben és a fejekben kellene megalapoznunk, hogy ne a szülő és ne a család legyen az a gyilkos közeg, amelyik megfojtja a gyermek magyar lelkét azzal, hogy szlovákká akarja neveltetni. A reformáció magyar Bibliát adott az emberek kezébe. Ez nemcsak a reformátusok, hanem minden keresztyén számára fontos mérföldkő volt. Csodás lenne, pl. ha a reformáció 500. évében egyetlen magyar református, magyar katolikus, magyar evangélikus és egyáltalán magyar gyereket se íratnának szlovák iskolába a szülei…