Ártatlan bűnösök – A nagybalogi tragédia

1945 januárjában Alsó- és Felsőbalogról, illetve a szomszédos Uzapanyitról több mint 130 ártatlan, civil lakost vittek el kényszermunkára. A donyecki bányákból 19-en vissza se tértek, odavesztek. Az áldozatok és a túlélők előtt tisztelegve Nagybalogon 2005-ben emlékművet is avattak.

Koós István szervező portálunknak elmondta, az emlékmű tulajdonképp a 136 elhurcolt ember tiszteletére épült, de tartalmazza az első világháborúban elhunyt 29 és a második világháborúban elhunyt 28 személy, valamint a belső kitelepítésre szánt, illetve ítélt 28 család és a holokausztra elhurcolt 15 zsidó ember emlékét is.

Az emlékműhöz a csúszós utak miatt most csak a legelszántabbak mentek ki, az iskolában azonban annál többen voltak. Az 1200 lakosú faluban a tragédia közvetve, a felmenői által szinte mindenkit érint.

„Kidobolta a kisbíró a faluban, hogy amelyik 16 és 40 év közötti nő és férfi nem jelentkezik ilyen háromnapos romeltakarításra Miskolcra, annak a hozzátartozóit agyonlövik” – emlékezett vissza Molnár Jolán.

De a néhány napos romeltakarításból több éves szenvedés lett. Miskolc csak egy köztes megálló volt, az embereket a szovjet lágerekbe hurcolták. Erről szól a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma számára készített, Szekeres Éva és Lichtmannegger László által jegyzett dokumentumfilm is – a film teljes terjedelmében megtekinthető a pozsonyi Brämer-kúriában látható Felcserélt otthonok című kiállításon –, amelyet a nagybalogi közönség most első ízben láthatott.

A gömöri rabokat a tokaji körzetből elhurcoltakkal együtt szállították el, 3500 személyt zsúfoltak vagonokba. A szerelvény felét Alcsevszk városában csatolták le. Innen a Delta, a Parkamona, a Nikanor, a Liman és a Zorinszk telepre vittek rabokat. A szerelvény másik része Uszpenkáig ment, a foglyok pedig a vorosilovkai és az ionovkai lágerbe kerültek.  Az elhurcoltak bányákban, földeken és építkezéseken dolgoztak.

„A mieinket úgy fogadták pl. a Deltán, hogy mikor felsorakoztak az első műszak előtt, a bányamérnök kijött az irodájából és a mieinket lehordta mindenféle aljas magyar fasiszta disznóknak és kutyáknak. Azt mondta, tudjátok meg, hogy ti azért vagytok itt, hogy itt dögöljetek meg mindannyian, majd nekem gondom lesz rá, hogy így legyen. Senkinek közületek nem szabad hazatérnie, itt fogtok megdögleni mindannyian. Ezzel fogadták a mieinket” – mondta Lehotai Aladár.

A filmben szereplő Lehotai Aladár évek óta gyűjti az adatokat, pár éve pedig személyesen is felkereste a lágereket és a bányákat. Tapasztalata fontos kordokumentum, mint ahogy Simon Ilona vallomása is. A ma 91 éves néni fiatalsága legszebb éveit töltötte a Delta-táborban.

„Egy öreg tiszt, „letenand” ott állott, az várt bennünket, de ahogy ránk nézett, azt mondta, hogy nem titeket vártunk, mert minket úgy vittek, mint háborús bűnösöket, mint németeket. Mi 19, de még 16 éves fiúk is voltak, akiket elhoztak” – magyarázta Simon Ilona.

Tehát még a korhatárt sem tartották be, a rabokat rendszeresen kihallgatták, ha nem ugyanazt és nem ugyanúgy mondták, kegyetlenül megverték őket. De a túlélők szerint a hideg és az állandó éhség volt a legrosszabb.  Az elhurcolt gömöriek közül volt, aki 2, de olyan is, aki csak 5 év után szabadult. Stubendek Márta édesapja, Pecsők Gyula is így járt.

„Istenfélő ember volt, tehát meg tudott bocsátani, de annak ellenére nagyon elítélte a hazugságot és azt a félrevezetést, amely ugye 1945 után, egészen ’89-ig zajlott a Felvidéken, meg azokban az országokban, ahol ez a rendszer működött. Ennek a véleményének hangot is adott, úgyhogy ez a mi életfilozófiánkat is nagyban alakította” – mondta Stubendek Márta.

A málenkij robotra elhurcoltak tragédiája csak az ezredforduló után kapott komolyabb nyilvánosságot. Nagybalogon 12 éve tartanak megemlékezéseket. Ebben nagyban közrejátszott, hogy a kényszermunkára ítélt rabokat, miután hazatranszportálták, figyelmeztették, hogy a lágert csak dicsérni szabad. Családjukat féltve sokan halálukig őrizték a szörnyű titkot, ártatlan bűnösségük történetét.