A honi magyar sajtó történetéről Csikmák Imre új könyve kapcsán
A tartalmas kötetet a dunaszerdahelyi székhelyű Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet a Gyurcsó István Alapítvány Könyvek-sorozat 67. kiadványaként, a Szlovák Köztársaság Kormányhivatala, a pozsonyi Tiszta Szó Alapítvány és az Irodalmi Alap támogatásával nemrég jelentette meg.
Március a könyv hónapja, egyúttal a könyv ünnepe. Õszinte érdeklődéssel olvastam végig az ajándékba kapott művet, s lelkem valóban ünnepi díszbe öltözött. Köszönhető ez a különféle lapoknál és a Szlovák Rádió Magyar Adásánál négy évtizeden át dolgozó szerző szándékának, hogy dokumentumok segítségével is hitelesen mutassa be a honi magyarság jogfosztását követő években kiépült sajtórendszert, amikor az újságírók szinte kivétel nélkül részeseivé váltak a nemzetiségi túlélésért vívott küzdelemnek, s pozitív irányba formálták a közvéleményt. Nem kevésbé köszönhető ez az élvezetes, olvasmányos stílusának és képgyűjteményének is, amelyek miatt ez a mű nemcsak a tollforgató emberek könyvespolcára kívánkozik, hanem a több nemzedék számára tanulságokkal szolgáló korszak iránt érdeklődő további könyvbarátokéra is.
„Könyvemben azokról írok, akik az ötvenes évektől kezdődően a kilencvenes évekig létrehozták és működtették a csehszlovákiai magyar sajtórendszert. Fontos megörökíteni, honnan indultak és meddig jutottak. „Nagydobra verem“, mert benne és köztük éltem, Korhű dokumentumokkal bizonyíthatom tetteiket, tetteinket. Dobolhatnak a másik oldalon, amit csak akarnak...“ – írja Csikmák Imre könyve előszavában, amely bemutatóját a magyar kultúra napja alkalmából lakhelyén, Szencen tartották.
Azóta mintha elhalkult volna a „dobszó“, azonban március 31-én 17 órától a Csemadok komáromi városi szervezete és portálunk szervezésében újabb könyvbemutató várható a Kossuth téri Csemadok-székházban, addig is érdemes beszerezni egy-egy példányt a helyi Jókai utcai Madách-könyvesboltból.
A kötet három részből áll. A szerző az elsőben bemutatta az 1945-48 közti időszakot, amikor Eduard Benešék a csehszlovákiai magyarságot bűnösnek kiáltották ki – elődeinket felelőssé téve Csehszlovákia széteséséért és a második világégésért is, akik emiatt jogfosztottá, hontalanná váltak. Idézve a hírhedt politikus 1945. május 9-i rádióbeszédének százezrek sorsáról kíméletlenül döntő mondatát: „Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában“. Majd a szerző áttért a lassú ütemű nemzetiségi jogadagolás elviselhetőbb korszakára, amikor a „hallgatásra, sőt, némaságra ítélt csehszlovákiai magyarság élni kezdett, s aránylag rövid időn belül Szlovákiában olyan magyar sajtórendszer jött létre, amely egyaránt megszólította a gyermekeket, az ifjúságot és a felnőttek többségét“, a csehszlovákiai magyar újságírás két világháború közti születését is felidézte.
„Nem egészen tíz év kellett ahhoz, hogy a hontalanság évei után létrejöjjön a csehszlovákiai magyar sajtórendszer, amely negyven éven át kisebb-nagyobb változásokkal megmaradt, sőt, fokozatosan a mennyiségi és minőségi gazdagodás jellemezte“ – olvasható az itteni magyar sajtórendszer kialakulását ismertető fejezetben. Nosztalgiával ír a hajdani példányszámokról (pl.: Új Szó – napi 100 ezer, vasárnapi példány – heti 100 ezer, Nő – 30-40 ezer, Hét – heti 36 ezer, Szabad Földműves – heti 29-30 ezer stb.), s egyúttal sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy mára a honi magyar lapok száma drámai módon megfogyatkozott. Akkoriban a szlovákiai magyarság szellemi és gazdasági felemelkedése érdekében több sajtóterméknél és a Szlovák Rádió Magyar Adásánál 132 újságíró (köztük csupán 32 nő) dolgozott kisebb-nagyobb szerkesztőségekben, alig ismerve a többi szerkesztőség tagjait.
„Létre kellett hoznunk egy nagyobb közösséget, mint amilyenek a magukra maradt szerkesztőségi kollektívák voltak, hogy együtt tudjuk hallatni a hangunkat“ – írta a Szlovák Újságíró Szövetség Magyar Tagozata 1964. II. 26-i megalakítása okaként. Azt sem titkolva, hogy az egykori, többségében képesítés nélküli, ám tettre kész újságíró a társadalmi és anyagi megbecsülés szempontjából a társadalmi ranglétra alján tengődött. Ezért, illetve a sajtótermékek példányszám- és nívóemelése céljából is mielőbb biztosítani kellett az itteni újságírók, valamint nyelvi lektorok magyarországi és hazai képzését, illetve a tehetséges ifjú gyakornokok foglalkoztatásával is folyamatos utánpótlásukat. Ebben a részben Haraszti Erzsébet és Duba Gyula a hazai újságíróképzéssel, id. Batta György pedig a csehszlovákiai magyar újságírók válogatottjával kapcsolatos visszaemlékezései is helyet kaptak.
„A könyv másik részébe soroltam be csupán néhány oldalnyi terjedelemben életutam rövid történetét úgy, ahogy azt legfiatalabb unokámnak, Katikának elmeséltem és ő ezt feldolgozta” – írta Csikmák Imre a könyv előszavában. Itt olvashatók a szerző által évtizedekkel korábban papírra vetett szibériai, floridai, kazahsztáni, kubai és USA-beli útleírásai és további riportjai, amelyek többsége mindmáig nem veszített időszerűségéből.
A kötet harmadik részében ízelítőt kaphatunk néhány jeles csehszlovákiai sajtófotós (Prandl Sándor, Gyökeres György, Méry Gábor) munkásságából, akik „a hatvanas évektől a kilencvenes évekig hivatásos fényképészként tették hitelesebbé, színesebbé a csehszlovákiai magyar újságokban megjelenő írásokat“. Csikmák Imre köszönetet mondott Huszár Lászlónak, a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet igazgatójának és Végh Lászlónak, a Bibliotheca Hungarica igazgatójának azért, hogy részt vettek a fényképek kiválasztásában, és lehetővé tették azok közlését. A teljesség igénye nélkül csatolta néhány első Csehszlovákiában megjelent, korabeli vezető témákat elénk táró magyar újság címlapját, továbbá a könyvben szereplő személyiségek kislexikonát is.
Miután erről, arról, azokról sok érdekes és hasznos információval gazdagodtam, eltűnődtem azon, hogy vajon mi mindenről számolhat be majd az a szerző, aki a rendszerváltás utáni évtizedek hazai magyar sajtótörténetét kívánja összegezni. Milyen jellegű előrelépés és esetleg lemaradás tapasztalható a felvidéki újságírók munkavégzése, hivatás- és nemzettudata, anyagi-társadalmi megbecsülése, szakmai továbbképzése, szervezettsége és együttműködése, továbbá folyamatosan a megszűnés rémképe által fenyegetett újságjaink, internetes portáljaink tartalmi-formai-nyelvtani-stilisztikai színvonala, olvasottsága, idegtépő rivalizálása... terén? Próbálok optimistán viszonyulni a témához, hiszen mint cikkem elején említettem: most ünnepelni szándékozom, nem siránkozni. Ha azonban számbaveszem a pályakezdésem óta általam is elsiratott lapjainkat, a folyamatos év eleji „idén is kapunk-e magyarországi támogatást-állapotot“ (hja, hogy mi is Szlovákiában fizetünk adót...?!), a hosszabb-rövidebb ideig politikai-gazdasági érdekcsoportok által éltetett és azok érdekeit kiszolgálandó portálokat, helyi lapokat, illetve a megélhetésük érdekében pályamódosításra kényszerülő hajdani kollégáim sorát, valahogy mégis üröm vegyül az örömérzetembe. Miközben ugyanis egyre nő a magyar nyelvű portálok száma, azok némelyikét már „vegyes színű betűkkel írják“, pedig az asszimiláció megfékezése, a felvidéki magyarság további léte szempontjából továbbra is magyar szívvel és lélekkel írt lapokra, portálokra van szükség...
Nagy Miskó Ildikó
